A meghökkent, összezavart foglyok semmit sem sejtenek, amikor több napos, elgyötört utazás után feltárulnak a vagonok ajtajai, és a szabadba lökdösik őket. Még nem tudják, hogy hová kerültek, de a már itt lévő veteránok látványa, akik soványan és piszkosan állnak és bámulnak rájuk, elborzasztja őket. Mindaz, ami ezekben a pillanatokban szürreálisnak tűnik számukra, hetek, hónapok múlva a mindennapjaik valóságává válik, abban az esetben persze, ha túlélik ezeket a heteket, hónapokat.

Ebben az abszurd világban az Auschwitztól néhány kilométernyire elterülő Birkenauban, az úgynevezett családi táborban Freddy Hirsch egy iskolát alapít, amelynek már maga a gondolata is elképesztő. Ebben az iskolában több száz gyermekről gondoskodnak, írni, olvasni, számolni tanítják őket, de nem marad el a játék és a mese sem. Senki sem tudja, hogy a nácik miért hunynak szemet, miért engedik, hogy Freddy olyan tevékenységet folytasson, amely valójában tiltott. Egyesek szerint ez a náci propaganda része, a többiek azonban örülnek, ha a gyerekek arcára mosolyt varázsolhatnak, és néhány pillanat erejéig elfeledtetik velük, hogy hol vannak. A 31-es barakkban működő iskolában azonban van valami, amit még a nácik sem tudnak, ami teljesen és nyilvánosan tiltott, ez pedig a világ legkisebb könyvtára, amelynek könyvtárosa Dita Adler. Ditának mindössze nyolc könyv felett kell őrködnie, ez azonban komoly és életveszélyes feladat. A könyveket minden nap ki kell osztania a tanítók és a kisegítők között, a nap végén pedig be kell gyűjtenie és vissza kell tennie őket a rejtekhelyre. Ha a nácik tudomást szereznek róla, az az életébe kerülhet, Dita azonban bátran vállalja a megtisztelő feladatot. Csodálja Freddy Hirscht, aki markáns, kiegyensúlyozott, sportos, egyenes ember, és szívvel-lélekkel a gyermekek jólétéért fáradozik. Senki sem tudja, milyen sors vár a gyermekekre, hiszen ők semmilyen hasznot nem jelentenek a náciknak. A remény azonban a legkilátástalanabb helyzetben is utat tör magának, így a legtöbb felnőtt nap mint nap azzal az elszántsággal fog neki a gyerekekkel való munkának, hogy talán nekik sikerül majd egy boldogabb, szabad életben felépíteni a jövőt. Azonban alig egy évvel a háború vége előtt járunk, ahol már érződik a németek veresége, és bár az ide szállított foglyok száma egyre csak nő, ezzel együtt a feszültség is. A nácik mintha a zsidókat tennék felelőssé az őket ért veszteségek miatt, egyre durvábbak, egyre erőszakosabbak és egyre kiszámíthatatlanabbak. Talán eljön az idő, amikor a családi tábort felszámolják, a gyerekek sorsa pedig megpecsételődik. Mindenki egyetlen emberben bízik, Freddy Hirschben, a tervezett felkelés azonban elmarad, mert a férfi látszólag cserben hagyja őket. Dita és édesanyja sorsa is egyre bizonytalanabbá válik, a nácik barakkokat ürítenek ki és töltenek meg újra, foglyokat küldenek tovább más táborokba, vagy semmisítenek meg. Lassan azonban a háború a vége felé közeledik…

Antonio Iturbe spanyol író, újságíró, több spanyolországi egyetemen oktat kulturális újságírást, a Librújula kulturális magazin igazgatója. Az auschwitzi könyvtáros a harmadik, 2012-ben megjelent regénye. Valós alapokon nyugszik, a történetet a ma is élő Dita Kraus alakja ihlette, ezt azonban megelőzte Alberto Manguel utalása a koncentrációs táborban működő apró könyvtárról. A szerző ennek nyomán látogatott el Auschwitzba, és az ott kapott benyomások ösztönzésére kutatni kezdett egy másik könyv, a The Painted Wall után, amelyet Ota Kraus, Dita későbbi férje írt. Antonio Iturbe ennek a könyvnek a kapcsán került kapcsolatba az akkor már nyolcvan éves Ditával, akivel később személyesen is találkozott. A találkozás és az elbeszélések nyomán megszületett az auschwitzi könyvtáros magával ragadó története.

Az író részletgazdag, érzékletes leírása a haláltáborban uralkodó állapotokról és érzelmekről szinte kivételesnek mondható. Főszereplőit egy történelmileg pontos közegbe helyezi, a történeteket pedig minden oldalról megközelítve, reálisan mutatja be. Az ismétlések itt nem azért vannak, mert nincs az írónak új mondanivalója, hanem azért, mert hozzátartoznak a valósághű ábrázoláshoz. A megsemmisítő táborban uralkodó, szavakkal szinte le nem írható, tág határok között mozgó emberi és embertelen körülmények ellenére az emberfeletti is megjelenik. Valójában ez a könyv, ha egészben nézzük, az első oldalaktól az utolsókig a reményt idézi meg, annak ellenére, hogy nem kíméli az olvasót a legalantasabb, méltatlan és visszataszító, nem ritkán brutális helyzetek bemutatásától sem. Hogy miért kell egy olyan helyen, ahol egy darab kenyér vagy fonnyadt krumpli héja felbecsülhetetlen kincseket ér, néhány haszontalan könyv miatt egy fiatal lány életét kockáztatni, azt csak az érti meg, aki felismeri, hogy a túlélés több az életben maradásnál. A gyerekek és az őket körülvevő felnőttek számára az irodalom és a tudomány olyan erő, amely elpusztíthatatlannak tűnik egy olyan helyen, ahol egyik pillanatról a másikra bármi és bárki elpusztítható. Ahol a halál olyan közel van, hogy a levegőben állandóan érezni és látni lehet, ott muszáj valamivel életben tartani a reményt, mert anélkül nincs igazi túlélés sem.

Antonio Iturbe végigkíséri Ditát mindazokon a folyamatokon, amelyeken egy fiatal, energikus, bátor lány végigmehet, akinek ilyen féltett kincsek vannak a birtokában. Ezeken a sorokon keresztül tanúi lehetünk annak, hogy a belső vívódások, a félelem, a veszteségek nemcsak meggyengíteni tudnak, hanem erőssé is tehetnek. A szerző bepillantást enged a Bergen-Belsenben működő táborba is, amelyben, ha lehet így mondani, még az auschwitzi tábornál is szörnyűségesebb körülmények uralkodtak. Ezúttal sem kímél, olyan mértékben valóságos az ábrázolás, hogy az olvasó elkerülhetetlenül az események hatása alá kerül. A regény magával ragadó, sokféle érzelmet kiváltó mű, és egyben hódolat és kegyelet lerovás is mindazok előtt, akik az életüket is kockára tették egy jobb és szabadabb világ létrejöttéért.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com