95

Adam Zamoyski: Varsó, 1920

Horváth Gábor könyvkritikája

adam-zamoyski-varso-1920

A magyar-lengyel barátság közismert tény, amely bizony történelmi hasonlóságok sokaságából táplálkozik, s a két nép megdöbbentően egymásra talált a XIX. századtól kezdve. A barátság és tisztelet azon kevés esete ez nemzetek között, amely nem a rokonságon alapul, hanem a kölcsönös megbecsülésen és az egymásért való kiálláson egy viharok verte térségben, ezért különösen értékes.

Nem jelenti azt, hogy mindig mindenben egyetértünk, nem jelenti azt sem, hogy nincsenek érdekellentétek akár a két fél között, de jelenti azt, hogy a két ország megérti egymás problémáit. Mindig nagy öröm ezért számomra, amikor a lengyel történelemmel kapcsolatban jelenik meg könyv a piacon, pláne mivel sajnos azért nem túl gyakori. Holott a közép-európai nemzetek egymásra találását nagyban segíthetné, ha ismernék a másik történelmét, s ha kölcsönösen megjelennének mérvadó kiadványaik a szomszédok nyelvein is.

Adam Zamoyski azon történészek egyike, akitől már több kötet is megjelent a lengyel történelemmel kapcsolatban idehaza. Igaz, papíron brit, ám történelmi lengyel család sarja – sőt az egyik legrégebbi és legfontosabb polák családé! ‒, aki már Britanniában született, de kutatási témája ősinek földje, és maga is részben ott lakik. Magyarul megjelent könyvei eddig Napóleon utolsó éveit mutatták be a magyar közönségnek, erősen lengyel nézőpontból (ha valaki nem tudná, Napóleon az 1812-es hadjáratát „lengyel hadjáratnak” nevezte), ám most megjelent kötetének témája egészen más. Nyilván családtörténelmi okai is voltak annak, hogy Zamoyski az 1919-1920-as lengyel-szovjet háború történetét választotta témának, hiszen édesapja 1939-ben Lengyelország német-szovjet megszállásakor menekült Nagy-Britanniába, s a kommunizmus miatt 1945 után sem térhetett haza. A köteten végig érződik a lengyel hazafiság csodálata és a kommunizmus elutasítása.

1919-20 ugyanis a bolsevik „világforradalomtól” való rettegés időszaka volt, s nem is indokolatlanul. A zavarosban halászó és jelentős taktikai tehetséggel bíró Lenin úgy érezte – marxista elveknek megfelelően ‒, hogy Oroszországban csak akkor maradhat hatalmon, ha a kommunizmust más országba is exportálja, világforradalommá alakítva a nagy októberi puccsot. Az is marxista axióma volt, hogy a proletariátus a fejlett, jelentős munkássággal bíró nyugat-európai országokban alakult ki, s mivel hatalomra ennek ellenére az iparilag kevésbé fejlett Oroszországban jutott, azt vélték, nyugaton tömegek várják a (vörös) fényt hozó bolsevik erőket. Nyugat felé való hódításuk útjában elsőként Lengyelország állt.

A mű főhőse talán – a lengyel népen kívül – Józef Piłsudski, akinek vasakarata és eltökéltsége kulcstényezője volt annak, hogy a bolsevik seregek végül vereséget szenvedtek Varsó alatt. Piłsudski követett el hibákat – melyik politikus nem? ‒, de összességében összetartotta nemzetét olyan reménytelen percekben is, amikor a papíron szövetséges antant is lemondott már a lengyel ellenállásról. Érdemes itt megemlíteni, hogy Magyarország akkori szűk lehetőségeihez képest szintén támogatta a lengyeleket fegyverrel és lőszerrel. Ez sem csoda. Zamoyski felvázolja a szovjet terveket, amelyek már Németország, Csehszlovákia és Magyarország elözönlésére készültek Varsó és Krakkó elfoglalása után. A mai külpolitikai látókörünket is szélesíti a kötet, hiszen bemutatja Lengyelország politikai terveit Ukrajnával, melyek nagyon jól jöttek volna az újjászülető állam számára, ám az ukránok nem igazán álltak ki magukért.

Zamoyski írása tömör – az egész kötet nem túl vaskos (184 oldal), időnként nagyon szerettem volna több részletet megtudni a hadműveletekről ‒, ugyanakkor világos olvasmány. A szerző gyakran színesíti leírását korabeli visszaemlékezésekkel és naplókkal, amelyek bemutatják, miként is élték meg a katonák és civilek a reménytelenség és a remény perceit. A bolsevik vezetők csak ritkán kerülnek az oldalakra, a Vörös Hadsereg sokszor inkább hullámzó barbár hordaként jelenik meg, de katonai teljesítménye előtt időnként tisztelettel adózik. Tuhacsevszkijnek van egyfajta pozitív bája a történetírásban, mivel Sztálin végzett vele később, ám a könyvből kiderül, hogy tehetsége mellett azért szó sincs holmi makulátlan, tökéletes katonáról személyében.

Zamoyski írásának fő gondolata az a XX. század által sokszor bizonyított tény, hogy egy lengyel munkás közelebb áll egy lengyel gyároshoz, mint egy orosz munkáshoz. Sokkal több a közös bennük: nyelv, kultúra, hit, történelem, s ez bőven ellensúlyozza az állítólagos kizsákmányolás fájdalmát. Egész egyszerűen Karl Marx tévedett, az ember identitását nem a társadalmi osztály adja elsősorban. A lengyel munkás és földműves, aki 123 év után kapta vissza hazája szabadságát, az nem a szocialista internacionalizmust választotta – kis számú kivételtől eltekintve ‒, hanem Lengyelországot. Itt egy levél ötlött eszembe példaként – éppen Jászi Oszkár levelezését olvasom szabadidőmben ‒, melyet Hock János, Károlyi Mihály egykori támogatója írt a trianoni béke idején Jásziak, mikor az egy Horthy-ellenes összefogást akart a kisantant támogatásával: „Én olyan országban, amely a magyar testről élő tagot bontott le, a magyar kormányzat ellen nem szervezkedem. Akármilyen legyen otthon a rendszer, közelebb áll hozzám, mint a magyar területet elrabló idegen.

A könyv állítása, hogy a lengyel győzelem megmentette Európát, persze erősen megkérdőjelezhető, de a siker nagy jelentősége nem. Tény, hogy voltak olyan elemek elsősorban Németországban, Ausztriában (a magyar Tanácsköztársaság bukott vezetői nagyrészt szintén Bécsbe menekültek), akik várták Lenin csapatait, hogy átvehessék a hatalmat, de hogy ez maradandóan sikerült volna, azt szerencsére nem tudhatjuk már meg. Ahogy sajnos utólag kiderült, a győzelem is csak elodázta a bolsevik megszállást a térségben, 25 évvel. De azért ne becsüljük le ezt a lengyel teljesítményt!

Horváth Gábor

2020.11.17