Ezúttal egy nagyon emberközeli és sajnos hétköznapi témát választott: kapcsolati válság, féltékenység, megingott házasság és persze minden nő rémálma, egy hosszú combú harmadik felbukkanása. Ilyenkor általában a barátnők vagy a haverok szoktak szövetségre lépni a szenvedő alannyal, mielőtt az teljesen becsavarodna, a szülők jó esetben csak a végeredménnyel szembesülnek. Viszont ha egy bohém, carpe diem filozófiát erőltető világfi az apád, aki házaséletből és mindennemű párkapcsolatból megbukott, akkor tuti veszett ügyed van. Még akkor is, ha a fatert egy Bill Murray nevű fazon alakítja, bárgyú vigyorával és cinikus, ám sokatmondó beszólásaival.

Már majdnem felvidultam, amikor végre nyomozásba kezdtek; naivan hittem, hogy ezzel végre beindul a film, és megérte rászánnom a vasárnap délutánomat. Amolyan Rejtélyes manhattani halálesethez hasonló parádés kalandokra számítottam New York éttermei, klubjai, bárjai és sárga taxijai közt ingázva, de hamar szembesültem a keserédes ténnyel, hogy azért itt nem Woody Allen és Diane Keaton kergeti a saját agymenéseit, és gyártja egyre meredekebb összeesküvés-elméleteit. A film mentségére szolgál, hogy legalább nem eresztették bő lére.

Bill Murray-nek van egy nagy előnye: a cinikus humorával, pofátlan, provokatív személyiségével képes túlélni egy filmet, karriert csinálni, leélni egy életet, vagy piedesztálra emelni egy kevésbé jól sikerült alkotást is. De mintha itt ezzel is csínján bántak volna, vagy lehet, hogy ide még ez is kevés volt. Egy izgalmas történetnek indult, aztán elég hamar olyan sablonossá vált, hogy egy idő után már a számlálót néztem, s tudtam, hogy az utolsó fél óra már kevésbé lesz képest ezt helyrehozni.

Van nyomozás izgalom nélkül, szerelmi konfliktus dráma nélkül, lebukás balhé nélkül, viszont nincsenek összetett karakterek, amivel még nem is lenne bajunk, a nagyobb gondom azzal volt, hogy a sztori annyira sekélyes, hogy semmilyen szinten nem dolgoztatja meg sem a képzeletünket, sem a rekeszizmunkat, sem a könnycsatornánkat. Pedig lehet nulla sztoriból is briliánsat alkotni (Tarantino gyakorlatilag ebből él). Párhuzamokat persze vonhatnánk: a rendező is egy sztárapuka, Francis Ford Coppola gyermeke, ahogy a főszereplő, Rashida Jones is egy élő legenda (Quincy Jones) lánya. Az egyikük kiválóan rendez, a másikuk kiválóan zenél. (Lehet, hogy inkább nekik kellett volna valamit összedobniuk). Talán az írói válságban szenvedő hősnőnk a rendezőnő alkotói válsága is egyben? Mert ha innen nézzük, fekete humor és derékszögű görbe tükör.

Sajnos ez is az a film, amely egy esős vasárnapra esetleg még szóba jöhet. Sehogy sem kevert fel, hiába az ígéretes alkotógárda. Bill Murray az ilyen szerepeket a kisujjából rázza ki, bárhogy rajongok érte vagy a rendezőért, sajnos ezt most annyira nem tudom értékelni.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Oshe
Forrás: hetediksor.hu