2000 nyarán és őszén mindenki az In The End-et hallgatta, akár tetszett neki, akár nem. Az album azóta is klasszikusként szerepel minden zenetörténelmi összegző listán, és bár a Linkin Parkot a kezdetektől szokás leírni és semmibe venni, Chester Bennington tragikus halálának idején (2017) az együttes egyértelműen a legnagyobb rockzenekarok között volt számon tartva.

Rap-metal, ami se nem rap, se nem metal

A nu-metal persze már 20 éve is szitokszónak számított, és nem teljesen jogtalanul. Elméletben az alternatív rock és a hip-hop ötvözete igazán tökös mixként kellett volna, hogy működjön, ám gyakorlatban az újdonsült hibrid zsáner nem mindig a legjobb elemeket ollózta össze a kiinduló műfajokból. A végtermék gyakran lett felvizezett és pózőr, a rock fésületlensége és a hip-hop őszintesége nélkül. A Linkin Park könnyű céltáblának bizonyult, nem is egy, de rögtön két poszterre illő énekessel, tizenéves rajongótáborral és ráadásul még hirtelen jött globális sikerrel is.

Még úgy is sikerrel, hogy Mike Shinoda szövegelése nem a legjobb hip-hop hagyományokat idézi. Shinoda egyébként idővel sokat fejlődött mind ritmikailag, mind tartalmi átélés szempontjából (a 2010-es A Thousand Suns lemez dalaiban már egészen meggyőzően és őszintén nyomja), a kezdeti időkben azonban éppen az eminens tökéletességével szabotálta saját magát: minden sorában igyekszik minden szót és minden lélegzetvételt pontosan időmértékben és szép szimmetrikusan előadni, így viszont legtöbbször egy bemagolt verset szavaló diák benyomását kelti.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Emellett, ahhoz képest, hogy az ezredforduló egyik legjelentősebb rocklemezéről beszélünk, az is tény, hogy a Hybrid Theory-n nem igazán találunk virtuóz gitármunkát sem. A gitárok persze jelen vannak, jó hangosan és előtérbe keverve, de ettől még a szögletesen és kiszámíthatóan zakatoló riffek sokkal inkább a ritmusszekciót erősítik, mint hogy bármit hozzáadnának a dallamhoz. Persze vannak kivételek, és ezek a pillanatok éppen ezért mélyebb nyomot is hagynak. A One Step Closer intro gitárja igazi ikonikus, rögtön felismerhető riff, amely a turnékon is egy másodperc alatt felrobbantotta a közönséget. Egy másik emlékezetes példa az A Place For My Head galoppozó akkordja, nem meglepő módon ez is elnyújtott live intro formában jelent meg később a koncerteken. Brad Delson gitáros azonban csak jóval később, a Minutes To Midnight idején kezdett el valóban kibontakozni a hangszerén. Prominens basszusgitárt egyébként érdekes módon szinte sehol nem lehet hallani a lemezen.

Akiről viszont mindig kevés szó esik, pedig igazán sokat ad hozzá a lemez hangzásának textúrájához, az Joe Hahn. Az ő érdeme minden sample és turntable, az összes kis apró díszítés és fényezés, ami sok esetben szinte észrevétlenül teszi igazán teljessé a dalokat. Gondoljunk csak a Crawling lefolyó zörejből előtörő, csilingelő szinti trillájára. Hahn egyszemélyes show-ja egyénként az album egyik fénypontja is, a Cure For The Itch című instrumentális kitérő, amely hangmintázó-szkreccselő bohóckodásból könnyedén csúszik át egy emelkedett, szinti-vonósokkal átitatott kis elektronikus csodává.

Chester Bennington és a precízió

Nehéz Chester Bennington közreműködését anélkül megítélni, hogy a későbbi események fényében ne magasztaljuk túl, azonban az ő esetében az első pillanattól kezdve megérdemelt az elismerés. Bennington generációjának egyik legikonikusabb énekese és frontembere lett, és érdemei már az első lemez idején is tagadhatatlanok voltak. Összetéveszthetetlen hangja és okosan használt vokáltechnikái már ekkor az együttes zenéjének kulcsösszetevőjének számítottak.

Mindenképp érdemes külön kitérni a Hybrid Theory produceri és keverési munkáira, Don Gilmore producer és főleg a veterán hangmérnök Andy Wallace ugyanis nagyban hozzájárultak a lemez végső hangzásához. Nem volt elég feltalálni a nu-metal piaci rést, de megfelelő formába is kellett rántani. Ebből a szempontból a lemeznek két szembeötlő sajátossága van: az áramvonalasság és a (talán túlzottan) kicentizett megszerkesztettség. Az egész lemez csak hajszállal hosszabb fél óránál, a dalok önmagukban is csak éppenhogy csordulnak túl a 3 percen. Gyors és lényegretörő minden, a számok hirtelen végei és hirtelen kezdetei szinte feltűnés nélkül folynak egymásba. Az alkotók pontosan érezték, hogy ezek a dalok mennyi ideig képesek fenntartani a figyelmet, és soha nem lépnek túl ezen a ponton.

Ugyanakkor az együttes és a stáb mind dalszerzői, mind hangmérnöki oldalról szeretett volna rengeteg dolgot belezsúfolni ebbe a keretbe, és közben mindent tökéletes egyensúlyban is tartani. Ez javarészt sikerült is, de a végeredmény pont ezért kissé túl átgondolt és mesterségesen kimunkált. A rock és a hip-hop eredendő spontaneitása semmiképpen nem bukkan fel. Minden riff, minden beat, minden sample pontosan a helyén van, és pontosan ugyanolyan arányban szól végig. Bennington és Shinoda vokál tandemjét és előbbi ének-ordítás váltásait is mintha másodpercre pontosan méricskélték és adagolták volna. Ez nem feltétlenül ront a végeredményen, de 20 év távlatából hallgatva kissé gépiessé és erőltetetté teszi az egész albumot.

A későbbi lemezeken ez a tűpontos szerepleosztás szerencsére fellazult, és a laboratóriumi dalszerkesztést is elhagyták. Azonban már ebben az időszakban is érezhető volt, hogy a precíz és homogén hangzás tudatos koncepció és nem ötlethiány eredménye. A Hybrid Theory hátszelén megjelentetett Reanimation című remixalbum például igazán kreatív új megközelítésbe helyezte az eredeti korong összes felvételét. A nemrég előbányászott, eddig kiadatlan She Couldn’t című dal nyugodt és ráérős hangulata is jól mutatja, mennyi minden rejtőzött a zenekar tarsolyában már 2000-ben is.

Időkapszula 2000-be

Végső soron van itt 12 jól megírt, jól megszerkesztett, talán kicsit túlgondolt és túljátszott dal és egy bandányi fiatal srác, akik nagyon akartak mondani valamit, bár csak később jöttek rá, hogyan tudják mindezt egyszerűen és letisztultan megfogalmazni. Az albumot záró Pushing Me Away vagy a b-oldalas My December évekkel később már egy szál zongorán csendültek fel, és Bennington csupasz, kristálytiszta hangja több érzelmet közvetített, mint 2000-ben megannyi hangos és túlzsúfolt stúdió hókuszpókusz.

20 évvel ezelőtt nagyon könnyű volt azonnal beleszeretni a Linkin Park első lemezébe, és ugyanannyira könnyű ma is rajongani érte. Bennington öngyilkosságának fényében persze 2017 óta átértékelődtek az akkoriban kamaszkori póznak vélt fájdalmas szövegek, de a zene maga ugyanaz marad. A Hybrid Theory az a fajta örök klasszikus album, amit pont nem az időtlensége tesz naggyá. A lemez nagyon is bele van fagyva egy bizonyos korba, tökéletes lenyomata mind a korai 2000-es évek zenéjének, mind sokak kamaszkorának. Ahogy idővel az együttes is maga mögött hagyta az általuk teremtett műfajt, úgy a hallgatók és rajongók is jó esetben felnőttek és megváltoztak. A Hybrid Theory egy időkapszula, melynek segítségével talán 35 percre visszarepülhetünk egy 20 évvel ezelőtti világba és az akkori életünkbe. Néha ennyi éppen elég.

A lemez pár hete megjelent jubileumi kiadásban, egy meglehetősen fapados dupla CD formátumban normál halandók számára és egy mindent kimerítő, masszív díszdobozban is, bakelitekkel, promókazettával, poszterekkel, rengeteg demóval, koncertfelvételekkel és kiadatlan dalokkal.

Demjén István Tamás
Forrás: langolo.hu