A többek között Elton John támogatását is élvező Sarah Joyce Pakisztánban született hetedik testvérként, ahol a család a brit papa munkája miatt élt, bár titok volt a famílián belül, hogy a többi testvérrel ellentétben a kis Sarah apukája egy helybéli szakács. Rumer 11 évesen tudta meg valódi származását, mikor szülei elváltak, és a család visszaköltözött Angliába. 16 éves koráig Carlisle-ben, majd a dél-nyugat angliai Dartington College of Arts-ban tanult tovább dráma tagozaton. Aztán Londonba költözött, ahol pincérnőként dolgozott, miközben együttesekben próbálkozott az énekléssel. Mikor anyjánál mellrákot diagnosztizáltak, összeköltözött vele egy lakókocsiba, és ekkor kezdett dalokat írni. Az anya végül 2003-ban halt meg, amitől Sarah teljesen összeomlott. Egy évre csatlakozott egy kommunához, majd végül visszatért Londonba, hogy folytassa zenei karrierjét.

2000 és 2001 között Sarah Prentice néven énekelt mérsékelt sikerrel egy fővárosi folk/indie bandában, a La Honda-ban. 2004-ben alakította meg a Rumer & The Denials együttesét, ahol igazi szárnypróbálgatásait végezte: 2007-ben rögzítették a Coffee and Honey című lemezt, amely csak 2010 áprilisában jelent meg Dél-Koreában a valódi neve alatt. Rumer igazi debütáló albuma Seasons of My Soul címmel 2010 novemberében látott napvilágot, amellyel a 2011-es UK Asian Music Awards-on a legjobb alternatív előadás, valamint a legjobb újonc díjára jelölték, s az először említett kategóriában haza is vihette az elismerést. Második albumára szerencsére két évet sem kellett várni, a Boys Don’t Cry 2012 májusától volt kapható a világ zenei boltjaiban. A korongról általánosan elmondható, hogy az 1970-es évek dalainak egy szubjektív válogatását tartalmazza, amelynek produceri munkálatait Steve Brown látta el, és az Atlantic Records égisze alatt készült el.

Az album dalösszeállítását az említett ’70-es évek olyan előadóinak számai ihlették, mint például Jimmy Webb, Todd Rundgren, Terry Reid, Tim Hardin, Richie Havens, Leon Russell vagy Gilbert O’Sullivan. Az angol zenei kritikus, Kitty Empire úgy fogalmazott a lemezzel kapcsolatban a The Observer-ben, hogy „tényleg olyan a hangzása, mintha egy másik évszak szólna a lelkéből”. Érdekes dolog, hogy bár a Boys Don’t Cry mind a 12 kiválasztott dalát férfiak írták, mégis egyrészt mennyire passzolnak Rumer női lelkéhez, másrészt pedig mennyire hitelesen is hangoznak tőle. Amikor például Isaac Hayes Shaft-betétdalában, a Soulsville-ben Rumer azt énekli, hogy „Fekete ember, szabadnak születtél, legalábbis így kellene lennie…”, teljesen hihetően hangzik. A dalok egyetemes hangzásvilága amúgy is a mélabú, a kilátástalanság, a szomorúság és a nyomorúság felé tendál, mint például a Flyin’ Shoes (a countryénekes Townes Van Zandt szerzeménye).

Rumer bevallása szerint az album fő koncepciója az volt, hogy a dalokon keresztül mutassa meg mindazt a kínt (és néha vigaszt), amelyet ő mind-mind kénytelen volt megtapasztalni a siker és a hírnév elérése érdekében. Ezért minden választását a gyökértelenség indította, valamint a vágy, hogy valahol végre otthonra találjon. A Boys Don’t Cry összhatása pedig – a zenei gazdagság és a buja akkordsorozatok együttese – nagyszerűen működik. Rumer azóta számos zenei fesztiválon megfordult (pl. Glastonbury Festival), és további három stúdiólemezzel jelentkezett: Into Colour (2014), This Girlʼs in Love (A Bacharach & David Songbook – 2016), Nashville Tears (The Songs of Hugh Prestwood – 2020).

Szilvási Krisztián

Forrás: wikipedia.org