Kisvárosban a képzelet is szűk

Mindig az ördöggel – filmkritika

mindig-az-ordoggel-film

Nehéz erről a filmről bármit írni anélkül, hogy ne bántanánk meg valakit. Egy olyan mikrokörnyezetben játszódik, ahol a vallás elég kemény metamorfózison megy keresztül, s ahol úgy tűnik, Krisztust még a földi helytartói is félreértik.

Ne várjatok ószövetségi dogmákat, megváltást azt meg végképp ne! Galilea helyett egy pár száz fős amerikai kisvárosban vagyunk, Knockemstiffben, valahol Ohio államban. A klasszikus felállás szerint mindenki vérrokona mindenkinek, ez már sejteti, hogy több beteg karakterrel is számolhatunk.

A történet 1957-ben indul, s ha elég kitartóak vagytok, és végignézitek, a végére (majdnem minden szál) körbeér. Fájdalmas látni, hogy milyen következményekkel járhat az elvakult hit és a bigott vallásosság. Beleszülethetünk, gyakorolhatjuk, ránk erőszakolhatják, de el is hagyhatjuk, a választás rajtunk áll. Egy biztos, kevés filmet láttam, ahol Isten nevében ennyi szörnyűséget követtek volna el. Ebben a nyomasztó kisvárosban a vallást, mondhatni, elég sajátosan értelmezik. Kevés kivétellel inkább csak takaróznak vele, vagy eszközként használják. Még a Tízparancsolatot is Isten nevében szegik meg, az ő akaratából gyilkolnak. Úgy tűnik, a karamazovi lelkiismeret nem jutott el Délre.

mindig-az-ordoggel-film

Willard Russell (Bill Skarsgard) hitét a II. világháború egy időre megsemmisítette, templomba is csak az édesanyja lelki békéje miatt jár. Amikor azonban saját családja lesz, összetákol egy keresztet, vagy ahogy ők nevezik, imatuskót, és napjában kétszer is kisétál, hogy hálát adjon mindenért, amije van. Fiát is ott tanítja meg, hogyan kell helyesen imádkozni. De bármennyire is igyekszik jó keresztényként élni, az ő életében is eljön az a pont, amikor csalódnia kell Istenben. Hiába fohászkodik szorgalmasan, a segítség fentről sem jön… Jóbbal ellentétben Willard nem várja meg a Megváltó tervének végét, inkább az egyszerűbb megoldást választja. Arvin (Tom Holland) az apja örökségével kényszerül viszonyulni az élethez, amelynek lebutítva annyi a lényege, hogy „a világ tele van szar alakokkal”.

Nincs annál veszélyesebb, mint amikor a tudatlanság párosul az elvakult hittel. Sajnos ebbe a kategóriába többen is beleesnek, Lenora (Eliza Scanlen) és az anyja is, akik szinte sosem hagyták el ezt a porfészket, minden Istentiszteleten az első sorban ülnek, és persze egy papnak feltétel nélkül mindent elhisznek és főleg mindent megtesznek. A téveszméink vezetnek a bűneinkhez – hangzik el a filmben.

mindig-az-ordoggel-film

Ha egy szélhámos hirdeti az igét, az előbb-utóbb tragédiához vezet. Roy Laferty (Harry Melling) inkább emlékeztet egy szekta vezetőjéhez, mint egy prédikátorhoz. Istent játszva kegyetlen kísérletet tesz, majd szembesülve tettével gyermekét és „csendestársát” (Pokey La Farge countryzenész) hátrahagyva fut bele még ugyanaznap a film két legbetegebb karakterébe, a „stopposok és modellek fotósába”, Carl Hendersonba (Jason Clarke) és Sandy-be (Riley Keough). Ők mindig tudnak idézni a Bibliából, erre építik áldozataik bizalmát, mert hát ki félne egy olyan embertől, aki vallást oktatott és betű szerint idézi a Szentírást? Szerintem ők a legrothadtabb karakterek. Kár, hogy a történetük nincs jobban kibontva.

mindig-az-ordoggel-film

Sajnos a reverenda sem mindig garancia a tisztességre. Preston Teagardin (Robert Pattinson) tiszteletes égszínkék Cadillacjében dumálja le a naiv kislányokról a bugyit. Persze nem kell sokat könyörögnie, figyelembe véve külső adottságait. Az ő története kétszeres tragédiába torkollik. Robert Pattinson pozitív csalódás volt a számomra, sok ilyen alakítást szeretnék még látni tőle. Bár minden színész a tudása legjavát adja, nekem Harry Melling önjelölt prófétaként vitt mindent. De itt van még egy undorító, korrupt rendőr (Sebastian Stan) is, ő Sandy bátyja. Tisztában van vele, hogy húga mibe keveredett, de ahelyett, hogy megpróbálná kirángatni belőle, őt csak az érdekli, nehogy valahogy kiderüljön, s folt essen nem létező becsületén és frissen vasalt egyenruháján. Ez az egyetlen szál, amellyel nem igazán tudok mit kezdeni, pedig két síkon is kapcsolódik az eseményekhez, de az már sajnos nem derül ki, hová akarták kifuttatni. Olyan, mintha egy másik film is elkezdődne.

Egy ponton túl úgy éreztem, kicsit már el van nyújtva a film, több olyan mellékszálat futtat, amit nem tudunk hová tenni, ebből még legalább két remek filmet ki lehetne hozni. Túl sok itt a beteg állat, akik külsőre teljesen normálisnak tűnnek, és mind erős karakter, súlyos kereszteket cipelve, éppen ezért hagy egy vákuumot bennem. Mire elmerülnénk az egyik történetben, már ugrunk is előre/vissza egy másikra. Ezzel együtt is egy erősen megrázó film, de vagy faragtak volna belőle jó 40 percet, vagy elvarrták volna a megkezdett szálakat. Csakis emiatt érzem úgy, hogy a vége egy kicsit kapkodósra sikerült.

Oshe
Forrás: hetediksor.hu

2020.10.14