Mindezt alig száz oldalba foglalni persze valóságos filmteoretikai harakiri, így figyelmeztetünk mindenkit! Írásunk lényegre törő, inkább csak rövid betekintés, mintsem tényleges mozitörténeti értékezés, ámde reméljük, kiváló alapanyaga lesz a későbbi elmélyülésnek.

A japán film aranykora

A japán film aranykorának filmtörténeti előzménye a rövid életű japán noir, amely alapvető szemléletváltást jelentett a II. világháború lezárultával összeomló neomilitarista államhatalom művészi behatároltságával szemben. A gyenge minőségű propagandát alkotói igényesség, a nacionalista pátoszt életszerű konfliktusok váltották fel.

Mindez a japán noirban öltött alakot, amely számos aspektusában homológ a korábban a klasszikus Hollywood kapcsán megismert noirral. Igaz, az amerikai megfelelőjéhez képest a japán noir ha lehet, egy még sötétebb, erőszakosabb irányzat, amelyben – hasonlatosan az olasz neorealizmushoz – meghatározó szerepet játszik a szegénység és a denacionalizált társadalom minden kiábrándultsága. Az irányzat legismertebb filmjének az Akira Kurosawa rendezésében készült A részeg angyal (1949) számít, amely a háború utáni Japán kietlen látleletét tárja nézője elé.

Az Élni (1952) Akira Kurosawa talán leghatásosabb filmje

Kurosawa később a japán film aranykorának kultikus rendezőjévé vált, akinek nevéhez olyan klasszikusok fűződnek, mint A hét szamuráj (1954) vagy a Rejtett erőd (1958). Első látásra ezeket a filmeket könnyű lenne szórakoztató, ámde kevéssé intellektuális szamuráj-mozinak stigmatizálni, pedig Kurosawa jóval több ennél.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Filmjeiben erős strukturalista törekvés valósul meg, a rendezőt az érdekli, hogy mi idézi elő bennünk a legalapvetőbb lélektani folyamatokat. Pszichoanalitikus érdeklődései a Véres trón (1957) és A vihar kapujában (1950) című filmjeiben magasztosulnak, ami azt vizsgálja, hogy néha milyen eltérő módon éljük meg ugyanazt a valóságot.

Kurosawa munkássága pedig számos kortárs alkotóra gyakorolt formatív hatást, a japán mozi aranykora elválaszthatatlanul összefonódott az olyan pszichológiai témákat érintő szamurájfilmekkel, mint a Szansó tiszttartó (1954) vagy Masaki Kobayashi Harakirije (1962). A korszak másik megkerülhetetlen rendezője mégis Yasujirô Ozu lett, akinek művészetében a 20. század japán emberének kulturális lelkülete jelenti a fókuszpontot.

Ozu visszatérő témái a felgyorsult világ és a család intézményének fokozatos marginalizációja, illetve azok a szociális nehézségek, melyekkel a japán társadalomnak kell szembenéznie, mikor a II. világháborút követően megkísérel expeditív módon becsatlakozni a nyugati világ gazdasági és kulturális fősodrába. Ozu életművének kiemelkedő darabjai a Lebegő algák (1959) és a Tokiói történet (1953), ahol egy Tokióba érkező idős házaspár szembesül azzal, hogy talán nem is annyira fontosak gyermekeik életében, mint ahogyan azt korábban hitték.

A Tokiói történet (1953) film a háború után lezajló kulturális szemléletváltásról

A legfontosabbak….

Részeg angyal (1949)

Élni (1952)

Tokiói történet (1953)

A hét szamuráj (1954)

Harakiri (1962)

Németh Kornél
Forrás: hetediksor.hu

A film rövid története című sorozat korábbi részei:
1. rész ‒ Kezdetek
2. rész ‒ A narratíva megjelenése
3. rész ‒ A burleszk
4. rész – Az expresszionizmus
5. rész ‒ Francia impresszionizmus
6. rész ‒ A szürrealista mozi
7. rész ‒ Szovjet montázsiskolák
8. rész ‒ A hangosfilm megjelenése
9. rész ‒ Lírai realizmus
10. rész ‒ Film noir
11. rész ‒ Filmgyártás a II. világháború alatt Európában
12. rész ‒ Olasz neorealizmus
13. rész ‒ Az olasz mozi nagy kora