A tanár, író-újságíró, szerkesztő, kritikus, irodalomtörténész Bartusz-Dobosi László tizedik kötetében a „téboly” irodalomban való megjelenésének olyan rendszerezésével próbálkozott meg, amely azon kérdés köré strukturálódik, hogy egy lelkileg-szellemileg „egészséges” ember képes-e hitelesen írni az elmebaj bármely természetét és fokozatát felölelő betegségről úgy, hogy sohasem volt része benne? Illetve a maga is „érintett” szerző mennyire tud távolságot tartani, a megfelelő objektivitás realitással párosul, vagy éppen hiteles „belső” elemzést kapunk? Ráadásul mindkét esetben könnyen előfordulhat az, hogy átlépünk a „szerkesztett”, fiktív fantázia területére, ezzel pedig elveszik a keresett hitelesség, ilyen szempontból irreálissá válik az írásmű.

A Lélekszakadtak – Téboly az irodalomban már az első lapokon határozottan figyelmeztet arra, hogy az elmebetegség fogalmához roppant óvatosan szabad csak közelíteni, hiszen még napjaink civilizált világában is társadalmi sztereotípiák, félelmek, félreértelmezések kísérik azokat az embereket, akik valamiben – akár csak kissé is – „mások”, mint a nagy többség; a megbélyegzés évszázadok, évezredek óta levetkőzhetetlen tulajdonságunk, álljunk bármekkora tudásbázissal is felvértezve.

Rendkívül széles a pszichés betegségek megközelítésének palettája és az az írói eszköztár, amellyel egyrészt a témához nyúlnak, másrészt amellyel megjelenítik azt. A könyv alapvető célja különválasztani a hitelest a hiteltelentől, a reálist az irreálistól – ennek tanulmányozására attitűdjeik és/vagy „egészségi állapotuk” alapján három nagy csoportba sorolja az írókat, költőket. Mindenekelőtt műveiken keresztül számba vesz jó néhány olyan közismert világirodalmi és magyar szerzőt, akik „normálisokként” hol nyilvánvalóan, hol érintőlegesen foglalkoztak a mentális sérülésekkel, betegségekkel, kórképekkel. Néhány név a teljesség igény nélkül (akik közül azért többen – kisebb-nagyobb mértékben – maguk is érintettek voltak ebben a témakörben): Karinthy Frigyes, Csáth Géza, Kosztolányi Dezső, Füst Milán, Márai Sándor, Arany János, Babits Mihály, William Faulkner, John Steinbeck, Daniel Keyes, William Shakespeare, Thomas Mann, Vladimir Nabokov, Miguel de Cervantes, Ken Kesey, Friedrich Dürrenmatt, Anton Pavlovics Csehov, Arthur Miller, Mihail Bulgakov, Bret Easton Ellis, Günter Grass, Joseph Heller, Franz Kafka, J. D. Salinger, Jean Paul Sartre, Robert Louis Stevenson. A kötet első nagy fejezetének összeállításában teljességgel feltárul az a skála, amely az emberi lélek sokszínűségének kóros megnyilvánulásait reprezentálja.

A második rész ezután azokra az írókra, költőkre, egyéb szerzőkre koncentrál, akik saját belső érintettségükön keresztül szólnak a témakörről, Bartusz-Dobosi László megfogalmazása szerint: akik „maguk egyben forrásaik és céljaik” is. Itt érdekes nézőpontként merül fel annak a lehetősége, hogy az értelem, az „egészséges” elme egyfajta szabályozott őrület, amely éppen emiatt szűkíti be az egyén gondolati-érzelmi lehetőségeit, míg az őrület (a pszichológia által betegnek mondott intellektuális-emocionális állapot) a szabályozás alól kiszabadult, felszabadult intellektus, amely ennélfogva, belső szabadsága következtében képes a lelki mélységek azon szintjére jutni, ahol a valódi én rejtőzik, azaz talán itt keresendő az igazi normalitás. A fejezet külön alcsoportokra bontja a primer, belső eredetű (endogén) elmebántalmakat (skizofrénia, mániás depresszió, pszichopátiás betegségek), valamint a szekunder, külső eredetű (exogén) elmebántalmakat.

Előbbiekre (az írásműveket is tekintve) főként rengeteg szimbólum, fokozott érzékenység, szélsőségesen rapszodikus ingadozások jellemzőek. Ide sorolható például József Attila, Ady Endre, Nyikolaj Vasziljevics Gogol, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, William Styron, Tennessee Williams, Virginia Woolf, Emily Dickinson, Ernest Hemingway, F. Scott Fitzgerald, Szergej Jeszenyin, Friedrich Hölderlin, Heinrich von Kleist. A külső eredetű mentális betegségek kiváltó okai túlnyomóan fizikai (fertőző betegségek, mérgezések, idegrendszer szervi betegségei) vagy lelki behatások (paranoia, különféle neurózisok). Megváltozott indulati, érzelmi, értelmi világ jellemzi súlyos magatartászavarokkal és viselkedéstorzulással. Ennél az alcsoportnál többek között Csáth Géza, Friedrich Nietzsche, Charles Lamb, Jean-Jacques Rousseau, Sylvia Plath, Franz Kafka, Guy de Maupassant, Jonathan Swift, August Strindberg, Juhász Gyula, Rejtő Jenő kerül említésre.

Az utolsó nagy egységet azok képviselik, akik egészséges állapotukban szándékoltan nyúltak tudatmódosító szerekhez (alkohol, drog), hogy így próbálják meg kitágítani elméjük határait – mindez aztán sokaknál könnyűszerrel elvezetett a tényleges betegségekhez. Ide sorolható például E. T. A. Hoffmann, Charles Baudelaire, Edgar Allan Poe, H. P. Lovecraft, Aldous Huxley, William S. Burroughs, Dylan Thomas, Charles Bukowski, Philip K. Dick, Hunter S. Thompson, Tar Sándor, Hajnóczy Péter, Malcolm Lowry, Cholnoky László vagy éppen Stephen King.

Bartusz-Dobosi László könyvében szemléletesen látható, hogy (a művészet és benne) az irodalom mekkora volumenben és skálával próbál választ adni a szellem többrétegű, összetett univerzumára. Teszi ezt a maga – hol „békésebb”, hol „erőszakosabb” – eszközeivel, ahol a tudomány feltáró és analizáló, diagnózist felállító attitűdje helyett (természeténél fogva) érzelmi és esztétikai fundamentumokra épít. A Lélekszakadtak – Téboly az irodalomban hatalmas kiterjedést felölelő vállalkozás, amely az aprólékosan átvilágított literatúra-történet logikus, következetes és hiteles, orvosi alapokra fektetett strukturálásával úgy éri el célját, hogy az olvasó ezt követően kiforrott szemekkel tekinthessen a témára. Az elmebetegség sok esetben a művészi tehetség velejárója, egymástól szinte elszakíthatatlan inger- és válaszrendszer, amely az alkotás folyamatán keresztül – a szerző szavaival élve – „elhárítja, kibontja, sőt kiterjeszti” a személyiség felfesléseinek fenyegetéseit. Ilyenformán olvasva ezeket a műveket újabb rétegek tárulnak fel, eddig nem látott-észlelt dimenziók nyílnak, amelyek végén-mélyén ott áll a szerző, az ember a világ legösszetettebb rendszerével, a psziché és lélek által irányított személyiséggel. Lássuk hát meg őt magát (is) előítéletektől mentesen, hiszen a normalitás-abnormalitás jelentős mértékben valóban csak konvenció kérdése (lehet).

Szilvási Krisztián