A huszonnégy rövid történet hétköznapi, ismerős helyzetekről szól, amelyek nem mennek tovább a kérdésfelvetésnél, a műfaj a publicisztika és irodalom, a valóság és a mágikus realizmus határán mozog. Az érdeklődés kiváltására ez nálam bőven elegendőnek bizonyult, az ízlésesen szerkesztett, elegáns kiadvány pedig még inkább fokozta előzetes várakozásaimat, amelyek sajnos csak nyomokban igazolódtak.

Egy novelláskötet esetében nem feltétlenül követelmény a történetek egy vagy több szálon való egymáshoz kapcsolódása. Az sem formabontó, ha ezek gyökeresen különböznek egymástól, és semmilyen összefüggést nem lehet felfedezni. Jelen esetben azonban alig érhető tetten az ennek tisztázására irányuló szerzői szándék.

A kötet végén persze egyértelművé válik, hogy a címben is szereplő rágcsálók lennének hivatottak ezt a szerepet betölteni, viszont azon túl, hogy a hódok időről időre visszatérő motívumok, nem sok utal kapocsszerepükre. Ha még egy kapcsolódási pontot kellene keresni, akkor az egész köteten végigfutó olvasói tanácstalanság az, hogy valami biztosan elkerülte a figyelmét, lennie kell valahol valamilyen fogódzónak, ami mentén ráhangolódhat a történetfüzérre, csak nem leli.

Mágikus realizmus (is) lévén, a meghökkentő, furcsa jelenségnek, elemeknek nem kellene értetlenkedést kiváltaniuk, de több esetben is mintha légüres térben mozognának, nem töltik be önnön szerepüket, nem hatnak természetesként. Továbbá érződik a törekvés a szerző részéről, hogy az olvasóra bízza a válaszok megfogalmazását, ám a kötet végén, napokkal túl az olvasáson is jóval több a kérdőjel, akárhogyan is töri magát az ember. Majd azon veszi észre magát, hogy a legtöbb kérdésre már nem is keres magyarázatot.

Legfőbb oka ennek az lehet, hogy a teremtett atmoszféra nem minden esetben szippantja magába az olvasót. Pedig a szövegek mindegyikében ott rejlik az, amitől működnie kellene a receptnek, erre kitűnő példa a kötet legjobb mondatát is tartalmazó disznóvágásos történet. Zenei hasonlattal élve, a zenész(ek) hangszeres tudása magabiztos, a stílus egyedi és jellegzetes, a dalok viszont néhány kivételtől eltekintve nem állnak össze egységes egésszé, nem késztetik automatikus önreflexióra az olvasót. Az egyes résztételek kidolgozása viszont elsőrangú, gondolok itt a természet, természeti jelenségek leírására, nagyon szép, édeni tablókat fest a szerző, ezekben elveszhet az arra hajlamos olvasó. Így adódott, hogy két-három hódtörténetet követően utána kellett néznem, mi fán is teremnek a kis úszásigényű, apró testű hegyi hódok.

Megtudtam, hogy Észak-Amerikában őshonosok, de még azóta is az jár a fejemben, hogy miért is bukkantak fel ezek a rágcsálók a Kárpát-medence különböző pontjain. A szerző életrajzát és tudományos munkásságát áttekintve felsejlik egy homályos, ködbe burkolt megfejtés, amihez viszont az olvasáson kívül további előzetes és utólagos kutatómunkára volt szükség. A kötet esetemben, ha plusz munka árán is, de betöltötte az olvasóval szemben támasztott elvárását, az előzőekben hiányolt önreflexiót, viszont abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy ezzel a többséghez tartozom. Ezzel együtt várom a legközelebbi túrázást, elképzelhető, hogy egy pataknál járva önkéntelenül is a hegyi hódok nyomát fürkészném.

Sólyom István
Forrás: olvasoterem.com