Mostanában rákaptam a második világháborús visszaemlékezésekre, zsinórban a harmadikon vagyok éppen túl. Az első egy páncélostiszté, a második egy páncélgépkocsis felderítőé, a harmadik pedig egy pilótáé volt. Utóbbiról lesz most szó, Erich Sommer eredetileg 2018-ban, nálunk egy évvel később megjelent írásáról. (Illetve – ha már második világháború – Hitler testőrének emlékiratát is elolvastam.)

Erich Sommer a világháború után nem maradt a szétbombázott Németországban, hanem Ausztráliába költözött feleségével, ahol ott is ragadt 2005-ös haláláig. A 70-es években kezdte összeállítani világháborús emlékeit, melyekből ez az egészen vaskos kötet kerekedett végül ki. Kétségtelenül nem a Luftwaffe sas a legizgalmasabb memoár a második világégésről, hiszen a benne leírt harci cselekmények száma meglepően kevés, ahhoz képest, milyen terjedelmes olvasmány. Ellenben nagyon különleges, mert olyasvalaki írta, aki messze nem hétköznapi feladatokat kapott a harcok során. Sommer a háborús mindennapok nagyon speciális részébe nyújt bepillantást, hiszen a német légierőnél szolgált. Eleve pilóták visszaemlékezéseiből kevesebb van, és ami van, az is inkább vadászrepülőké (nekem is Adolf Gallandé van fenn a polcomon). Ezzel szemben igen kevés repülős felderítő vagy bombázó katonai életébe kaphatunk ilyen betekintést, pláne nem olyanéba, aki az elsők között repült Arado Ar 234-es sugárhajtású bombázóval… Sommer részt vett Nagy-Britannia bombázásában, harcolt a Krím-félszigeten a szovjetek, Norvégiában, Franciaországban és Olaszországban az angolszász erők ellen, kísérleti gépekkel végzett repüléseket, s nevéhez fűződik a sugárhajtóműves géppel véghez vitt első légi felderítés a világtörténelemben (Normandia felett). Azért ez impozáns lista.

Legtöbben – talán a filmek miatt – úgy vélik, a háború abból áll, hogy csata követ csatát, bevetés bevetést, holott – ahogy kedvenc Abercrombie-m mondta egyik regényében – a háború 99% döglesztő unalom és 1% iszonyú rettegés. Sommer a háború bevetésektől mentes napjaiba is betekintést enged, 1944-ben ismerkedik meg későbbi feleségével is a franciaországi hadműveletek során. A leírások technikailag részletezők, több helyen korabeli feljegyzésekhez nyúlhatott, hogy felfrissítse emlékeit, és láthatóan az összeállítás során szakmunkák eredményeit is hasznosította már. A legérdekesebb – aligha csak számomra – az a rész, ahol az 1944-es harcok során végzett felderítésekről ír, különösen az ardenneki német támadást megelőző bevetések. Emellett egy esetben a 2. magyar hadsereg melletti 1. repülőcsoport távolfelderítő osztályról ír, nagyon pozitívan. Bevallom, nem vagyok nagy ismerője a Luftwaffénak és a II. világháborús német repülőgépeknek, valahogy régebben a légi hadviselés sohasem foglalkoztatott különösebben, és csak az utóbbi években éreztem rá ennek az ízére. Ez minden bizonnyal abból fakad, hogy többnyire olyan korokkal (ókor, középkor) foglalkoztam, ahol nem merül fel a légi hadviselés problematikája… Persze azért általános képem volt róla, és felismerem a Stukát a fotókon, de most sokat tanultam e kötet által, főleg a technikai részletek esetében, például a németek által használt radarok és célzókészülékek. Egészen meglepett, milyen modern eszközök voltak már akkor is használatban, mint a radarvezérelt, szinte automata bombavető (X-verfahren), robotpilóta és hasonlók. A sugárhajtóművel működő Ar 234-esekről azért tudtam, de most jobban utánanézve egészen elbűvölt, milyen gyönyörű járművek voltak ezek a csupa üveg pilótafülkéikkel.

A kötetből sugárzik a büszkeség, kiolvashatóan semmit sem bánt meg akkori tetteiből (holott lebombázott egy busznyi britet), még ha Németország akkori vezetőiről ejt is egy-két negatív mondatot. Sommer megállta a helyét nehéz helyzetekben, és ezt tudja is magáról. Érezhetően egy fokkal sem tartja hibásabbnak, sem gonoszabbnak a német katonák világháborús tetteit, mint a szövetségesekét (pláne nem a szovjetekéhez képest). Nincs itt egy szótagnyi mea culpa vagy hódolat a győztesek felé! Érdekes, hogy már zsinórban a második olyan német visszaemlékezés ment át a kezem között Sommeréval, amely kiemeli a francia ellenállók embertelenségét. Míg a német katonák szerinte tisztességesen bántak a francia civilekkel a megszállás idején, a makizárokról így ír, mikor egy orvul rátámadó partizánt arcon lőtt: „Igen csekély részvétet éreztem a partizánok vagy bármely felfegyverkezett polgári személy iránt, aki engem akar hátba lőni – engem mint egyértelműen meghatározott, egyenruhás célpontot. Az ilyenek nők szoknyája mögé rejtőznek, és ily módon minden civil életét veszélyeztetik. Az adott körülmények között, amelyeket az ilyen „civilek” teremtettek, egy percig se tétováztam volna, hogy előbb lőjek, és csak aztán tegyek fel kérdéseket.” Álláspontja – úgy gondolom – tökéletesen érthető, a korban ez volt az általános a civil ruhás fegyveresek ellen. Elég szégyen, hogy a partizánok a mai napig rendszerint pozitív hősökként vannak elkönyvelve.

Negatívum? Van. Elsősorban az okozott szívfájdalmat, hogy egy fotókkal meglehetősen gazdagon illusztrált kiadás esetében (amely 5000 forint) miért kellett spórolni a fotópapíron. A fényképek elszórtan helyezkednek el a szöveg közé beszúrva, holott ennyi pénzért azért már lehetett volna külön táblákba összegyűjteni őket, és tisztességes minőségben felvonultatni egymás mellett. A másik észrevételem, hogy itt-ott azért komolyan felmerült bennem, szerzőnk időnként túlzásokba esik saját szerepét illetően… Bár ki tudja, ahogy ő is írta, egy háború tele van elképesztő véletlenekkel és hihetetlen történetekkel.

Összegzés: az Európa Kiadó kétségtelenül minőségi kiadványt tett fel a könyvespolcokra, igényes – német birodalmi színekben pompázó, s ezáltal értő szemeket vonzó – borítóval, jó kötéssel és… egészen magas árral. A bosszantó csak a már említett spórolás a fényképeken, holott a költségekbe bele kellett volna, hogy férjenek a tisztességes minőségű képek. Így azonban a könyv pofátlanul drága, a Hajjánál ugyanennyiért dobták piacra von Rosen emlékiratát, amelyet végig csaknem fotópapírra nyomtak, és van benne 400(!) fotográfia! Ez ellen az sem mentség, ha esetleg az eredeti is ilyesmi volt. A magyar szöveg élvezetes stílusban adja vissza az eredetit, a jegyzetek szintén adnak hozzá a sztorihoz. Ez a munka minden II. világháború iránt érdeklődőnek érdekes lesz, ráadásul tartalmánál fogva egyedi a tömegével megjelenő memoárok között is. Nagyon jó lenne, ha magyar visszaemlékezések is kerülnének a boltokba a II. világháború időszakából, mert abból sajnos nincs túl sok új az elmúlt években (azért akad: Billnitzer Ernőé például).

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.