„Az ő nevének szinonimája a szentkirály, ő volt falvak százaiban a templomcím, a település névadója. Ő az örök hivatkozási alap, minden cselekedet viszonyítási pontja, ő a Nagy Kezdet, az országalkotó, az államszervező, a keresztény hitet terjesztő uralkodó. Ő a valaha élt legnagyobb magyar államférfiú” – írja Kristó Gyula történész Szent István király című kötetében. Minden korszak igyekezett megalkotni a maga „István király-képét”. Alakját szobrok, falképek, oltárképek idézik szerte a Kárpát-medencében és jóval azon túl is, öregbítve ezzel hírnevét. A győri Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Muzeális gyűjteményében is akad egy párját ritkító kötet, egy Thuróczy-krónika, amely csodás, kézzel kifestett metszetet rejt magában. Ez késztetett arra, hogy egy kis barangolásra induljak a régi könyvek világában a „szentkirály” nyomait kutatva.

Valóságos külső megjelenését, arcvonásait egykorú források nem örökítették meg. De mégiscsak szólni kell arról az ábrázolásról, amelyen felbukkan a király alakja, a saját korából származó, 1031-ben készített kazuláról, vagyis a koronázási palástról. Vajon az aranyszállal dúsan hímzett bizánci bíborselyem mennyire képes visszaadni István király valóját? Aligha élethűen! Érdemes mégis megvizsgálni, hogy a kortársak mit tartottak fontosnak kihangsúlyozni. Istvánt a paláston sorakozó apostolokhoz és szentekhez hasonlóan ábrázolták, jobb kezében lándzsával (ami XI. századi uralkodói jelvény lehetett), baljában országalmával. Fején püspöki süvegre emlékeztető sapkakorona, akár a többi alak fején. Laikusként nehéz is megállapítani, hogy ki kicsoda a királyi leplen. A hímzés technikája pedig nem alkalmas az arcvonások élethű ábrázolására, különösen azért, mert az egész alakból kb. 3 cm a fej. Az íves szemöldök, a szokottnál nagyobb fülkagylók, a kétoldalt lelógó bajusz és a rövidre nyírt körszakáll azonban sejtet valamit az akkor már ötvenedik életévén túljutott uralkodóról.

Szent István koronázási palástja

Róla szóló legendáink és krónikáink elsősorban királyi erényeit, uralkodásra való alkalmasságát domborítják ki, bőven alkalmazták a műfajban megszokott toposzokat és nyelvi fordulatokat. Ugyanez érvényesült a művészeti megjelenítésében is. Ennek megfelelően három jellegzetes vonása szembeötlő: bölcs, vallásos és harcos uralkodó volt. Szent és király egyben. Milyen egy szentkirály? Öreg, ősz hajú, fehér szakállú, pátriárka külsejű, utalván legfőbb erényére, hogy bölcs és igazságos. És mivel középkori felfogás szerint az örökkévaló Istent képviseli a földön, ennek megfelelően krisztusi szimbolikák uralják korai ábrázolásait úgy a katolikus templomok falain, oltárokon, mint a középkori kódexek, krónikák lapjain. A róla szóló képek a középkor hajnalán és még sokáig az írástudatlan néptömegeknek szóltak. Meséltek tetteiről, és hősként, népe apostolaként, az ország védelmezőjeként, felemelőjeként tisztelték őt. Alakja összeolvadt a koronával és a királysággal. Gyakori ábrázolása, amint a nemzetet jelképező Szent Koronát a Boldogasszonynak felajánlja. Lelki arculata az egyik legkorábbi forrásban, az Intelmekben (műfaja szerint „fejedelemtükörben”) is némileg kirajzolódik. Későbbi legendái meglehetősen idealizált képet festenek róla. Hogy már életében is volt-e kultusza, arra nincs bizonyíték. Őszintén szólva nehéz is elképzelni, hiszen mégiscsak rengeteg véráldozat, háborús nyomorúság árán sikerült hatalmát megszilárdítania. Mindenesetre emlékezete megszépült, kifényesedett, és az 1360-as években keletkezett Képes Krónika már ezt a dicső uralkodót állítja elénk (a címlapképen). A könyvben található 147 miniatúrából és festett képekkel ékesített iniciáléból 11 jeleníti meg Magyarország első királyát. Érdekes módon az illusztrációk néha többet is elárulnak, mint maga a szöveg. Például Vajk, vagyis István születése kapcsán a korabeli képecskén ott látjuk a csecsemőnek nyújtott koronát, ami már a dicső jövőt hirdeti. A 44. lapon az Imre herceg temetését ábrázoló képecskén érzelmeket is felfedezhetünk: a jobbjával a fejét fogó király ráncos, öreg arcán mélységes fájdalom ül.

Szent István születése és Imre herceg temetése a Képes Krónikában

A kódexet készítő szerzetes valószínűleg jobban ügyelt a szentkirályról kialakult portré tisztaságára, mint a hitelességére. Ehhez az uralkodói szándékból indult ki, akárcsak a Magyar Anjou Legendárium néven ismert, fő részeiben a Vatikáni Apostoli Könyvtárban őrzött kódex alkotója. Valószínű az is, hogy ezek nem is egyetlen ember keze munkája, ami biztos, hogy tanult papi személyekéi. A Legendárium egyes részei, így István élettörténetének részletei is elvesztek az idők folyamán, ezért csak feltételezhető, hogy a kódexben szereplő másik két királyszenttel rokon felfogásban ábrázolták őt. Ettől függetlenül feltűnik három miniatúrában is, például amikor a Szentföldre zarándokló velencei főpap (később Szent Gellért) a magyar király elé járul, és az felismerve vendége kiválóságát, rábeszéli, hogy maradjon Magyarországon. Érdekes módon István fejét nem, de Gellértét glória övezi.

Szent Gellért Szent István király előtt a Magyar Anjou Legendáriumban

A XV-XVI. század folyamán a különféle krónikák, kódexek, misekönyvek lapjain feltűnő királyok naiv, jámbor arckifejezésűek. Istvánt is így láthatjuk. A megidézett jelenetek tovább erősítik kultuszát. A XV. század második felében a fametszetek és a könyvnyomtatás lehetővé tették a Szent István-képek sokszorosítását és terjesztését is, így hosszú időre konzerválódott a róla kialakult kép. Igen elterjedt volt Magyarországon Thuróczy János krónikájának két, 1488. évi kiadása (a brünni és az augsburgi). Az augsburgiban található fametszetes ábrázolás lényegében középkori ikonográfiájának csúcsa. A szent király egy viszonylag széles, párnás és támlás trónszéken ül a még gyermek Imre herceg társaságában. Hosszú haja és szakálla már teljesen ősz, arcvonásai aggastyánt idéznek. Földig érő palástja nyitott, alóla övvel átkötött dolmány látszik ki. Jobbjában kettős keresztes jogart, baljában kereszttel díszített országalmát tart. Dicsfénnyel övezett fejére két lebegő angyal helyezi a koronát. A trón támlájától balra már a kombinált magyar címer látható.

Szent István a Thuróczy-krónikában

A magyar szentekhez fűződő hagyomány egyik „fő sajátossága, hogy az aktuális társadalmi, politikai kérdések jegyében minden korszak újjáalkotta ezeket a történelmi személyiségeket” – írja tanulmányában Knapp Éva. A Szent István-kultusz a XVII. századtól, az ellenreformáció jóvoltából új lendületet kapott. A nemzeti sorskérdésekkel tarkított hitviták közepette alakja az erős és nagy múltú államiságot is jelképezte, és egy máig példaképként ható embertípust fogalmazott meg, követendő keresztény értékekkel. Ez legszembetűnőbben a barokk templomi alkotásokban jelenik meg. A könyvek lapjairól sem tűnt el, sőt egyéb papír alapú képmása is megjelent és jelenik meg ma is. Az alábbi válogatás ezt mutatja be.

Szent István egy liliomos herceggel a 18. századból (ismeretlen mester), valamint 1828-ból Josef Kriehuber (1800-1876) litográfiáján

Egy olasz mester rajzai 1831-ből, a bal oldali (5-ös számú) István király

Szent István portréja az 1920-as kibocsátású 1000 koronás bankjegyen

Szent István az 1938-as emlék ezüst 5 pengős érmén és az 1997-től kibocsátott 10000 forintos bankjegyen

Szent István királyunk arcát, igazi valóját már valószínűleg soha nem ismerhetjük meg, helyette szándéka és tettei beszélnek. Elárulják róla, hogy milyen ember volt, miért tartotta fontosnak az európai beilleszkedést és az ezért hozott hatalmas áldozatot, miért tisztelik nevét országunktól messzi vidékeken is. A többi meg művészi fantázia!

SzaSzi

Felhasznált irodalom:
wikiwand.com
Knapp Éva: A Szent István-i ikonográfia megújítási kísérletei a XVII-XVIII. századi sokszorosított grafikában – In.: „Hol vagy, István király?” Gondolat, 2006. - 214. p.
Knapp Éva: „Gyönyörű volt szál alakja”: Szent István király ikonográfiája, Borda Antikvárium, 2001
Magyar Zoltán: Szent István a néphagyományban, Osiris, 2000. – 200. p.
Magyar Zoltán: Szent István a magyar kultúrtörténetben Helikon, 1996.
Szent István és az államalapítás szerk. Veszprémy László, Osiris, 1996.
Kristó Gyula: Szent István király, Vince K., 2001.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép; 6. kép; 7. kép; 8. kép; 10. kép; 11. kép; 12. kép; 13. kép; 14. kép; 15. kép.