180

Anna Fifield: Kim Dzsongun

Könyvkritika

anna-fifield-kim-dzsongun

Észak-Korea vezetőjéről, Kim Dzsongunról valószínűleg túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy napjaink egyik legellentmondásosabb és egyik legtitokzatosabb világpolitikai szereplője.

A maga 167 cm-es magasságával, 130 kg feletti testsúlyával, az ebből adódó nehézkes járásával, oldalt felnyírt, fejtetőjén hosszabbra hagyott kefefrizurájával a 36 (más források szerint 37 vagy 38) éves fiatalember mindennek kinéz, csak a világ egyik legelnyomóbb rezsimjét irányító véres- és keménykezű diktátornak nem, és semmiképpen sem egy olyan politikai szereplő benyomását kelti, akit a világ vezető politikusainak különösebben komolyan kellene venniük.

Pedig Anna Fifield új-zélandi származású külpolitikai újságíró 2019-ben megjelent Kim Dzsongun ‒ Az észak-koreai diktátor felemelkedése és uralma című könyve éppen arra világít rá, hogy a nagyhatalmak vezetői igenis kénytelenek komolyan venni a fiatal észak-koreai diktátort, akinek kevesebb mint egy évtizede tartó uralma alatt sikerült országa geopolitikai helyzetét megerősítenie, és az egyre szaporodó nemzetközi szankciók ellenére gazdasági téren is – az emberek mindennapi életére és életszínvonalára nézve – jelentős előrelépéseket tennie. Az pedig, hogy a konfuciánus hagyományokhoz eléggé mereven ragaszkodó, erőteljesen hierarchikus berendezkedésű társadalomban – ahol az idősek elsőbbsége a fiatalokkal szemben egyértelmű – huszonévesen, mindenféle katonai és államigazgatási tapasztalat nélkül sikerült elfogadtatnia magát az 1994-ben elhunyt nagyapja (Kim Ir Szen), valamint a 2011-ben elhunyt apja (Kim Dzsongil) legitim utódjaként, nem véletlenszerű események és kedvező politikai konstelláció, hanem nagyon is tudatos építkezés eredménye.

Ha egyszerűsíteni szeretnénk, akkor Fifield könyvét egy Kim Dzsongun-életrajznak nevezhetnénk, amelyben a születésétől és gyerekkorától kezdve majdnem napjainkig (2019 elejéig) nyomon követi a diktátor életét. Valójában ennél jóval több a könyv, egy komoly észak-koreai társadalomrajz is, amely által betekintést nyerhetünk a világ egyik legelzártabb országának mindennapjaiba, és megismerhetjük a hatalmat birtokló szűk elit működését is. A téma kétségkívül hálás, hiszen ami tiltott, annak megismerése nagyobb kíváncsiságra ösztönöz, emiatt nagy érdeklődésre tarthat számon egy hiteles, nem egyszer első kézből szerzett információkon alapuló beszámoló. (A külföldiek számára Észak-Korea egy sokismeretlenes, csak jelentősen megszűrt információk prizmáján keresztül látható szeglete a világnak, amelyről még sokszor a déli szomszéd titkosszolgálata is csak pletykaszintű információkkal rendelkezik.) Ezen túlmenően számomra azért is különleges élmény volt betekinteni a világ egyik utolsó kommunista diktatúrájának működésébe, hiszen magam is éltem (igaz, csak gyerekként) hasonlóban, és a sorokat olvasva el-elkapott némi (nem feltétlenül pozitív) nosztalgia – bár az is igaz, hogy ahhoz az Észak-Koreához képest, amit Anna Fifield bemutat, a kelet-európai kommunista diktatúrák legkeményebbjének számító Ceaușescu-rezsim a szabadság és az emberi jogok paradicsoma volt.

A könyv elolvasása előtt számomra a legnagyobb kérdés talán az volt Észak-Koreával kapcsolatban, hogy mivel képes ez a harmincas éveiben járó fiatalember fenntartani uralmát az évtizedek óta embertelen elnyomásban élő és a tűréshatárát valószínűleg rég túllépő nép felett, illetve minek kellene történnie ahhoz, hogy ez véget érjen. A szerkezetileg jól felépített és kiválóan tematizált könyvből mindkettőre megkapjuk a választ, de emellett számos egyéb információt is megtudhatunk Kim Dzsongun magánéletéről és politikai felemelkedéséről. A Kim-dinasztia nem éppen példamutató családi viszonyainak (apja és nagyapja esetében is több feleség és több házasságból született gyerekek, a külvilágtól szinte teljesen elzárt, irreális fényűzésben eltöltött gyerekkor, a svájci nemzetközi iskolában, álnéven történő nem túl boldog iskolai évek, a már nagyon korai időszaktól ápolt személyi kultusz) ismeretében teljes mértékben érthetővé válik, hogy miért lett a fiatal Kim Dzsongun egy személyiségében torzult figura. Aki viszont ettől nem vált kevésbé intelligenssé, és úgy tűnik, hatalma bebiztosításában nagyon tudatos stratégiát követett. Felismerte, hogy előbb otthon kell megszilárdítania pozícióját: ehhez leszámolt a régi vezetői réteg azon tagjaival, akik veszély jelenthettek volna rá nézve, nem riadva vissza a családon belüli gyilkosságoktól sem – a legnagyobb áldozat a jelentős befolyással bíró bácsikája, Csang Szongthek volt –, felemelte maga mellé generációja egy rétegét, létrehozva egy újfajta elitet, amely teljes mértékben lojálissá vált hozzá, és egy kevésbé államilag vezérelt, egyfajta sajátos kapitalista gazdaságpolitikai modellt alakított ki – ami tulajdonképpen inkább egy tudatos félrenézést, be nem avatkozást jelent, hagyva az embereket, hogy a megfelelő kenőpénzek befizetése mellett saját kezükbe vegyék a megélhetéshez szükséges javak előteremtését. Bár nyilván az életszínvonal továbbra is jelentősen elmarad nemcsak a nyugatitól, hanem a környező országokétól is, a mindennapok léptékében mérve a változások jelentősek. Ezt követően került sor a külpolitikai pozíciók megerősítésére: kihasználva azt, hogy igazából csak kevesen vették komolyan, kitartással és elszántsággal sikerült atomhatalommá tenni országát, amivel egyfajta biztosítékot szerzett, hogy Észak-Koreát nem – vagy sokkal kisebb valószínűséggel – éri külső támadás. Ezzel párhuzamosan, kiváló diplomáciai érzékkel, maximálisan meglovagolva a számára kedvező világpolitikai konjunktúrát azt is sikerült elérnie, hogy a világ két legnagyobb nagyhatalmának vezetője (Donald Trump amerikai elnök és Hszi Csin-ping kínai elnök), valamint az országával hivatalosan hadban álló Dél-Korea elnöke, Mun Dzsein több ízben is kétoldalú találkozó keretében tárgyaljon vele, ezzel is megerősítve nemzetközi legitimitását. Mindezt úgy, hogy a nagyhatalmak felé valójában csak gesztusokat tett, de érdemi engedményeket nem. Igaz, nagy áttörést neki sem sikerült elérnie az országával szembeni szankciók feloldása terén, de mivel utóbbiak negatív hatásait alapvetően nem ő és szűk köre, hanem az észak-koreai nép érzi a saját bőrén, ez számára nem túl magas ár a szerzett előnyökhöz képest. Végül is, ahogy Fifield egyik interjúalanya fogalmazott: „Ez nem szocialista ország. Mindenki a Kim-rezsimért robotol.

Anna Fifield könyve kellemes meglepetés volt számomra. A szerző tényleg profi módon, tárgyilagosan közelít a témához, a könyvben nyoma sincs semmiféle részrehajlásnak. Nem megfelelni szeretne, nem egy előre kialakult képhez próbál bizonyítékokat felsorakoztatni, hanem hiteles tájékoztatásra törekszik egy olyan témában, amiről a világ csak keveset tud. Újságírói munkájának köszönhetően jó ismerője a távol-keleti államoknak, bejárása is van ezekbe (Észak-Koreában is többször vizitált), így a könyv jelentős részében személyes élményeire és tapasztalataira alapoz, emellett számos egykori észak-koreai állampolgárt is sikerült megszólaltatnia, akik különböző okokból disszidáltak (többségük Dél-Koreában, Kínában vagy az Egyesült Államokban él). Köztük nemcsak olyanokat, akik a rendszer számkivetettjei vagy üldözöttjei voltak, hanem olyanokat is, akik a felső egy százalékba tartozó haszonélvezők, vagy akár a rezsimhez egykor közel álló emberek közül kerültek ki (pl. Kim Dzsongun Amerikában élő nagynénje, vagy a Kim család mellett mintegy tizenöt éven keresztül dolgozó japán szakács, Fudzsimoto Kendzsi). Bár forrásai többségének névtelenséget biztosít, ettől az általuk elmondottak nem veszítenek a hitelességükből, mint ahogy a könyvhöz mellékelt jegyzetanyag is arról árulkodik, hogy a szerző komolyan dokumentálódott a könyv megírásakor. A világpolitikai eseményeket több-kevesebb rendszerességgel követő olvasók számára valószínűleg nagyon sok ismerős téma bukkan fel a könyvben, de teljesen más újságcikkekben olvasni ezekről, és más a könyv biztosította terjedelmesebb keretek között, érdekes és nagyon gyakran máshol nem hozzáférhető háttér-információkkal, részletekkel kiegészítve megismerni egy-egy eseményt.

Anna Fifield 1976-ban született az új-zélandi Hastingsben. 2001-2013 között a Financial Times közel-keleti, dél-koreai, majd washingtoni tudósítójaként dolgozott, 2014-2018 között a The Washington Post tokiói irodáját vezette, jelenleg pedig az újság pekingi képviseletének vezetője. Külpolitikai újságíróként és riporterként elsősorban Észak-Koreával, Japánnal és Dél-Koreával kapcsolatos aktuálpolitikai témákkal foglalkozik. 2018-ban a Stanford Egyetem Shorenstein újságírói díjával tüntették ki az Ázsiára vonatkozó kiváló riportjaiért.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com

2020.08.13