Benedek Szabolcs proletárdiktatúra idején játszódó regénye után visszatérünk a 101 évvel ezelőtti vérvörös eseményekhez, ám Varga Lajos könyve nagyon más, mint az említett, már-már lektűrnek mondható könnyed regény. Itt ugyanis kifejezetten politikatörténetről van szó, s a Tanácsköztársaság eseményeit, döntéseit, vezetőinek cselekedeteit a szociáldemokraták nézőpontjából mutatja be, olyan részletességgel, amennyire csak a források lehetővé teszik.

A monográfia időben lineárisan haladva veszi sorra az eseményeket, indulva 1919. május 20-án, mikor is bizonyos Fernand Vix francia vezérkari alezredes Károlyi Mihály (nép)köztársasági elnöknek átadta nevezetes jegyzékét, amely már vizuálissá tette a jövendő Magyarország mélyen igazságtalan új határait, s amely gyakorlatilag minden magyar számára elfogadhatatlan volt. Ez Károlyi wilsonista – és kezdetben teljesen naiv pacifista – reményeit végleg széttépte, mint márciusi bárányfelhőket a viharos északnyugati szél. Bár később Károlyi megmagyarázta egy amerikai kommunista lapnak, hogy szándékosan adta át a hatalmat a bolsevizmusnak, ez nem volt igaz, csak mentegetni akarta, hogy valójában csúnyán kijátszották. Ám nem csupán őt. Károlyi abban bízott, hogy a Berinkey-féle koalíciós kormány után színtiszta szociáldemokrata kormány alakul majd. A szocdemek – akiket sokszor hajlandó vagyok magam is egy monolit tömbként kezelni ‒ megosztottak voltak a kérdésben. Kunfi Zsigmond azt javasolta, hogy ne mondjon le a koalíciós kormány, mert ha a kommunistákkal egyeznek meg bármi módon, az egy lassú átsimulást fog jelenteni az orosz típusú bolsevizmus felé. El kell ismerni, hogy a szocdemek között voltak nagyon jó megfigyelők, akik úgy vélték, a kommunistákkal való megegyezés évtizedes munkájukat teszi semmivé. Figyelmet érdemel Garami Ernő, aki kerek perec megtagadta, hogy a kommunistákkal bármilyen formában együttműködjön, s kijelentette, hogy most tesznek mindent tönkre, amit negyedszázados szakszervezeti munkával pártja felépített. Mindkettejüknek igaza volt. Azonban a pártban voltak olyanok, akik nézetvilágukban inkább voltak kommunisták, mintsem szociáldemokraták, s részben saját vezetőik háta mögött megállapodtak Kun Bélával arról, hogy a két munkáspárt együtt fogja irányítani Magyarországot. Varga könyve számtalan érdekes politikai vitát vesz végig, hogy mikor melyik szocdem politikus az egyes kérdésekben milyen álláspontot képviselt; kiderül ezekből, hogy nem lehet egy kalap – micisapka – alá besorolni a személyeket, és aki egyik kérdésben mérsékelt álláspontot alakított ki, az lehetett egy másik téma esetében teljesen egy platformon a legvörösebb bolsikkal.

A kötet sajnos nem szentel annyi figyelmet a honvédő háborúval kapcsolatos eseményeknek, mint a politikai taktikázásnak, de ezt aligha róhatom fel a szerzőnek, hiszen nem is ezt tűzte ki célul. Itt azért meg kell jegyezni, hogy a könyvben sem utal semmi arra, hogy a Vörös Hadsereg politikai vezetése nemzeti célokért küzdött volna, ahogy elég gyakran hiszik. A Tanácsköztársaságnak sok katonája valóban azért küzdött, mert látta, hogy az antant teljesen méltánytalan határokat akar a magyar nemzetre kényszeríteni, de a proletárdiktatúra vezérkarától ez teljesen idegen nézet volt. Nem mertek nemzeti jelszavakat még mérsékelten sem zászlóra írni, attól tartva, hogy ez ellenük dolgozhat. A propaganda teljesen szocialista vonalon haladt, a politikusok pedig saját Tanácsköztársaságuknak igyekeztek visszaszerezni területet, és hajlamosak voltak lemondani is azokról, ha a szent cél – azaz: a proletárdiktatúra „eredményeinek” és saját hatalmuknak a megőrzése ‒ megköveteli. Különösen figyelmet érdemel Varga elemzése a kötet 260. oldalán Kun Béla április 30-i békeajánlatáról, ahol nagyon jól nyomon követhető, hogy a proletárdiktatúra kényesen ügyelt arra, hogy még jogos nemzeti sérelmekkel se hozakodjon elő, és teljes mértékben a világforradalom és nemzetköziség oldalán álltak.

Varga Lajos nagy figyelmet szentel a megtorlás témájának is, többször közöl részletekbe menően adatokat a vörös terrorról, s azokat értékeli is. Rendkívül kényes kérdés ez, hiszen időnként nehéz elválasztani a valóban terrorisztikus, megfélemlítő gyilkosságokat a szükséges rosszként elkönyvelhetőktől. Utóbbi talán furcsa tőlem, hiszen bevallottan nem szimpatizálok a Tanácsköztársasággal – családi indokból sem tehetem ‒, de azt azért el kell ismernem, hogy mondjuk a hadsereg esetében a dezertálókkal szemben fellépő intézkedést nehéz jogtalannak és értelmetlennek tartani, ellentétben az elrettentő példa gyanánt a főtéren felakasztott helyi elittel.

A monográfiának ugyan csak érintőleges szereplője Kun Béla, mégis számomra nagyon érdekes kép rajzolódott ki a külügyi és hadügyi népbiztosról annak oldalain. Kun kétségtelenül tehetséges ember volt, egyoldalú, de jelentős műveltséggel. Ravaszsága lehetővé tette, hogy a két munkáspárt kisebbikének vezetőjeként is a Tanácsköztársaság tényleges irányítója lehessen, s időnként nagyon ügyesen manőverezett. Ugyanakkor a kommunistákra oly jellemző merevsége időnként egyben a korlátoltság elképesztő jeleit mutatta. Miközben képes volt Garamit, Kunfit vagy Landlert átvágni, 1919. májusában például a pénz megszüntetése mellett tette le voksát, mondván, ideje áttérni a közvetlen árucserére... Mert ugye 1919 májusában nem is volt fontosabb teendő! Sok esetben Leninebb volt Leninnél, semmilyen taktikai rugalmasságot sem tanúsított, ha valami ellentétben állt a marxista dogmákkal! Sima modorával sokakat elbűvölt, de kíméletlenségre is hajlott. Vérbeli kommunistaként gyűlölte a szakszervezeteket, és azok hatalmát állandóan igyekezett visszanyesegetni, már csak azért is, mert azok inkább a szociáldemokraták irányítása alatt voltak. A munkásoktól is meg kellett védeni a munkások államát ugyebár... Az meg már egészen nevetséges, hogy a két párt egyesítése után, mikor új nevet kellett kitalálni, Kun és a kommunisták a döntést gyakorlatilag Szovjet-Oroszországtól és a Kommunista Internacionálétól várták. Később aztán Károlyi Mihály és felesége is kapcsolatba került a Kominternnel.

A mű tele érdekes adalékokkal a proletárdiktatúra működésének (vagy inkább nem működésének) jobb megértéséhez. Kedvencem, amikor az egyik vitában a kisipar kommunizálása miatt kialakult helyzetet elemezve az egyik szocdem vezető megjegyzi, hogy a szocializálás előtt egy vízcsap megjavításának költsége 1.5 korona volt, azután pedig 16-18 korona. Hiába, no! Jól hangzik a kommunizmus egészen addig, amíg nem megy át gyakorlatba.

A kötet kiadása nagyon tetszik. A Malevics-féle szuprematista stílus (Kassák Lajos) tökéletesen leképezi azt a kifordult világot, amelyet a kommunizmus eljövetele a világra erőltetett. Modernnek, dinamikusnak, újnak akart látszani, amely mást mond, mint a régi világok avítt művészete. Csak az nem derült ki soha, mi az a más, pusztán a kuszaság látszik. A Napvilág könyve ezen kívül is szép munka, tartós kötéssel, és tipográfiailag, helyesírásilag is megfelelő.

Összegzés: Varga Lajos kötete nem félálomban történő olvasásra való, minden oldalon koncentrálni kell, mivel kemény és alapos elemzés egy párt végvonaglásáról. A szociáldemokraták zömének jó szándékát nem kívánom kétségbe vonni, az elveszített világháború után komoly szociális válság volt az országban, amely ráadásul külpolitikai válsággal együtt következett be, és gyakorlatilag megoldhatatlan krízist hozott. A kényszerpálya, melyet a marxizmus – mert bizony a magyar szocdemek zömében azok voltak – dogmatikája kijelölt, lehetetlenné tette a pártvezetők helyzetét. Egységes munkásosztályban gondolkodtak, miközben az nem volt egységes. Egységes marxizmusban gondolkodtak, miközben a kommunisták maguknak akarták a hatalmat. Varga Lajos szépen vezeti le, hogy a jobbra irányuló törekvés egy-egy rossz döntéstől mennyire elferdülhet, s miként lehet megvalósíthatatlan álomból megvalósuló rémálom.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.