Zenei tálentumát talán műkedvelő énekes édesapjától örökölte, akit azonban már 5 éves korában elvesztett. Gyermekként Rákosligeten kezdett el ismerkedni a komolyzenével, a Berlini Filharmonikusok egykori koncertmesteréhez, Csutor Kálmánhoz járt hegedűórákra. Éveken át tartó tanulmányairól később így vallott: „Hegedülni nem szerettem, mert amíg a többiek focizhattak, nekem még nyáron is gyakorolnom kellett”. Később, énekesi pályafutása során mégiscsak nagy hasznát vette, hogy rendelkezett hangszeres előképzettséggel. A rádióban számos felvételt meghallgatott, különösen azokat kedvelte, amelyekben énekeltek. Különleges hatást gyakorolt rá egy afroamerikai basszbariton, Paul Robeson (1898-1976), aki, elmondása szerint, „fantasztikusan tudott néger spirituálékat és dzsesszslágereket énekelni”.

Végül gimnazista korában határozta el, hogy ő maga is énekelni szeretne. Először, édesapja megmaradt kottájából, Mozart A varázsfuvola című operájából Sarastro F-dúr, O Isis und Osiris kezdetű áriáját tanulta meg, temetéseken énekelt, a templomi énekkarban pedig egy népies passióban bíztak rá szóló szerepet. Egy meghallgatást követően, tanév közben, 1957 februárjában vették fel a Bartók konzervatóriumba, ahová szülei ellenállása miatt csak titokban járhatott. Itt végül két évet végzett el, mivel bekerült a Zeneakadémia előkészítő évfolyamára, ráadásul maximális pontszámmal. Tanára Rősler Endre (1904-1963) tenorista volt, az általa erőltetett technika miatt azonban minden énekórát követően megfájdult a torka. Miután hiába kérvényezte, hogy tanárt válthasson, valamint elege lett a töltelék tantárgyakból is, letette ugyan a vizsgáit, de végleg ott hagyta a Zeneakadémiát. Komikus vénáját talán az is előre jelezte, hogy amíg csoporttársai a beszédvizsgára komoly versekkel készültek, addig ő Móricz Zsigmond A török és a tehenek című írását adta elő, a vizsga alatt a tanári kar „fetrengett a röhögéstől”.

Ezt követően a Honvéd Művészegyüttes Férfikarába jelentkezett, amiről így nyilatkozott: „igazából itt tanultam meg énekelni, ott végre egész nap azt csinálhattam, amit szeretek”. 1963 júniusában próbát énekelt a Magyar Állami Operaházban, Csajkovszkij Anyegin című operájából Gremin herceg áriáját adta elő, de a karmester a közepén leintette. Miután többen is azt tanácsolták, hogy a legendás szegedi karmesternél, a színház akkori igazgatójánál, Vaszy Viktornál (1903-1979) próbáljon szerencsét, leutazott Szegedre. Vaszy arra is képes volt, hogy a színház több pontjáról is meghallgassa a fiatal basszistát, akinek a sikeres meghallgatást követően szerződést ajánlott.

Gregor József 1964. február 8-án debütált A varázsfuvola 2. őrtállójaként a Szegedi Nemzeti Színház színpadán. A fél évad során összesen hét szerepet énekelt, több kisebb mellett két nagyobbat is, például Puccini Bohémélet című operájában Colline-t. Erre a fél évre így emlékezett vissza: „A pályám talán legnehezebb szakasza volt az első, csonka szegedi évad, amelybe kezdőként belecsöppentem”. Vaszytól egész pályafutását meghatározó, olyan alapvető dolgokat tanult, mint például, hogy a próbára felkészülten kell érkezni, minden szerepért, akármekkora is, keményen meg kell dolgozni, továbbá szerepértelmezést, valamint „a kottafejek leolvasásán, megszólaltatásán túl az alak, a figura életre hívását”. A kisebb és közepes szerepeket követően az évek során Vaszy a basszista repertoár nagy szerepeit is rábízta Gregor Józsefre (Simon Boccanegra, Don Carlos, Macbeth, Nabucco, Anna Bolena, Don Giovanni, A varázsfuvola, Così fan tutte, Szöktetés a szerájból). Akkor még kevésbé játszott szerzők (Cimarosa, Telemann, Händel) operáiban is színpadra lépett, sőt 20. századi zeneszerzők (Bartók, Kodály, Ránki, Farkas, Prokofjev, Hindemith stb.) zenedrámáiban is láthatta őt a közönség.

Az 1970-es évek eleje fordulópontot jelentett pályafutásában, ugyanis ekkor érte el első nagy sikereit vígoperai hősök megformálásával. A kezdetről így nyilatkozott: „A buffo szerepkörbe tulajdonképpen véletlenül kerültem. Egyszer be kellett ugranom Erkel Sarolta című operájának komikus szerepébe. Életem első nagy sikere volt”. Ettől kezdve sorra alakította a zeneirodalom komikus figuráit, ezen szerepek „felszabadították egyéniségét, felszínre hozták remek énekes-színészi kvalitásait. Önmaga is felismerte, hogy habitusához, testi felépítéséhez és lelki alkatához jobban illenek a vígoperai szerepek”. 1973-ban Vaszy Viktor a mindössze 33 éves énekesre osztotta Verdi Falstaff című vígoperájának címszerepét, amely eredetileg bariton szólam, ritkán adják elő basszisták. Azonban a kritika és a nézők is remekül fogadták, a következő évtizedek során egyik legjelentősebb szerepe lett. A tévéközvetítés révén az egész országban ismertté vált, később is gyakran szerepelt a televízióban, az egyik legismertebb és legnépszerűbb magyar operaénekes volt.

A buffo repertoárból állandó szerepeivé vált a Falstaff mellett Donizetti A szerelmi bájitalából Dulcamara, a Don Pasquale címszerepe, Rossini A sevillai borbélyából Don Basilio, Mozart Figaro házasságának Bartolo doktora, a Szöktetés a szerájból Ozminja, Rossini Hamupipőkéjéből Don Magnifico. Ezeket a hősöket is ugyanolyan komolysággal tanulmányozta, mint tragikus társaikat. A nézőtereken ülők pedig mindig jól szórakoztak, „Gregor alakításainak természetes könnyedségét, színpadi sziporkáinak spontaneitását, hangjának bőséges áradását, a végtelennek tűnő, levegővétel nélküli vígoperai „hadarását”, melynek elképesztően gyors ritmusú lendülete sohasem tört meg – roppantul élvezte a közönség”.

A Magyar Állami Operaházban, vendégként, 1969-ben debütált, Verdi Aida című operájában a főpap, Ramfis szerepét alakította, a Simon Boccanegrában pedig Fiescot énekelte. A hetvenes évektől kezdve egészen haláláig állandó vendégfellépője lett a budapesti dalszínháznak, a komoly operák mellett természetesen buffo szerepeit is elénekelte a fővárosban. Itt lett különleges az alakításában Richard Strauss A rózsalovag című operájának Ochs bárója. Győrben 1979-ben lépett először színpadra a Kisfaludy Károly Színházban. Don Pasquale, A sevillai borbély, Háry János, Rigoletto, A cigánybáró szerepeit énekelte már vendégként, mikor Szegedről 1988-ban a győri színházhoz szerződött tagnak. Két Verdi opera (Nabucco, Don Carlos) basszus főszerepét játszotta el, majd 1989-ben visszatért Szegedre, ahol 1992-ig az operatagozat vezetőjeként működött.

Határainkon túl az 1970-es években lépett először színpadra, első alakítása Verdi Aida című operájának Fáraója volt. Külföldön legnagyobb sikereit kedvenc buffo szerepeiben érte el. A nyugat-európai és a tengerentúli (pl. houstoni, portlandi) operaházak állandó vendége lett. Egyes vélemények szerint „buffo basszusként a nagyvilágban is a legkiválóbbak közé emelkedett, bizonyos szerepeiben a nemzetközi élvonal első számú énekese lett”. Külföldi előadásokon olyan neves énekesekkel lépett színpadra, mint Carlo Bergonzi, Renée Fleming, Cecilia Bartoli, Bryn Terfel, Enzo Dara stb.

Felesége és ügynöke „összeesküvése” révén jutott el a világ egyik legjelentősebb operaházának, a New York-i Metropolitannek a színpadára is, részt vett egy előéneklésen, végül három szerepet ajánlottak fel számára. 1994-ben Mozart Figaro házasságában Dr. Bartolóként debütált: érdekesség, hogy az operaház vezetősége hezitált, alkalmas-e a szerepre, újra meg akarták hallgatni, de egy énekesnő, aki korábbról már ismerte, elmondta, hogy ő a szerep egyik legjobb alakítója. Ezt követően Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbethjének egyik karakterszerepét, a Pópát alakította, végül Dulcamaraként is színpadra léphetett a Metben. Kétszer hívták vissza, de ahogy egy interjúban elmondta, nem szeretett ott énekelni, és amúgy is már lekötött előadása volt máshol, amelyet a Met kedvéért sem volt hajlandó lemondani.

A műfaji határokat átlépve szerepelt musicalben, Andrew Lloyd Webber Jézus Krisztus Szupersztárjában Kajafást alakította, sőt legendás szerepének számít a Hegedűs a háztetőn Tevjéje, amelyet a szolnoki és szegedi színházban egyaránt alakított. Az operettek közül Johann Strauss A cigánybárójában Zsupán Kálmánként szerepelt. Élete utolsó szerepe 2006 nyarán a Szegedi Szabadtéri Játékokon pedig a leghíresebb Kálmán Imre operett, A csárdáskirálynő Leopold Mária hercege volt.

Pályafutása során számos díjjal, kitüntetéssel jutalmazták művészete elismeréseként: Liszt-díj (1974), Érdemes művész (1979), Kiváló művész (1983), Kossuth-díj (1999) stb. 1991 óta a Szegedi Nemzeti Színház örökös tagja. Külföldi fellépései során mindig szegedinek vallotta magát, az alföldi város a Pro Urbe-díj mellett 2003-ban díszpolgári címmel tüntette ki.

Gregor József azon kevesek közé tartozott, akik nemcsak elénekelni tudták szólamukat. A zenei részek tökéletes megszólaltatása mellett a színpadon életre keltette az általa megformált tragikus és komikus hősöket. Azok a szerencsések, akik élőben láthattuk őt színpadon, évtizedekkel később is őrzünk magunkban olyan csak rá jellemző gesztusokat, gegeket, poénokat, drámai pillanatokat, amelyek örökre emlékezetünkbe vésődtek. Egyénisége, színpadi jelenléte egyedivé és megismételhetetlenné tette őt. Szerencsére a Magyar Televízió által rögzített operafilmek, a hangstúdió számtalan felvétele révén művészete soha nem merül feledésbe.

Ősze Mária

Felhasznált irodalom: Hollósi Zsolt: Gregor; OSZMI Színházi adattár; kisalfold.hu; wikipedia.hu

A kép a kozterkep.hu oldaláról származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.