Kétségtelenül a dohányosokra jellemző, hogy hordanak maguknál tűzgyújtásra alkalmas eszközt, de ezeket más esetekben is kamatoztathatjuk. Sőt, elmondhatjuk, hogy a tűzgyújtás képessége ősidőktől velünk van. Ma már szinte természetes, hogy egy mozdulattal lángot produkálunk, de a kovakőtől vagy a száraz ágak összedörzsölésétől az ókori gyújtólencséken át hosszú út vezetett az első modern tűzgyújtókig. Valójában a 18. századig nem is történt nagyobb előrelépés. Aztán lett gyufánk és öngyújtónk is. Hogy mi volt előbb? Bármilyen hihetetlen is, az öngyújtót előbb (már 1823-ban) feltalálták, mint az első modern kori gyufát (1827-ben). Szövevényes történetükből idézzünk fel néhány fontosabb eredményt!

Az első „öngyújtót” a német származású Johann Wolfgang Döbereiner készítette. A szegény sorból származó, a jénai egyetem professzori székéig jutó tudósról is sok érdekeset lehetne mesélni, de maradjunk találmányánál. Megfigyelte, hogy a platinatapló a felé fúvott hidrogént felizzítja, majd begyújtja. Ezen az elven született az első Feuerzeug (1823), köznyelvben Döbereiner-lámpa, ami tényleg jobban hasonlít egy lámpásra, mint a mellényzsebben hordható tűzszerszámra. Ugyanakkor a platina miatt drága is volt. Nem véletlen, hogy az időközben megszülető és egyre tökéletesedő gyufa sokkal népszerűbb lett nála, bár még az 1910-es években is használtak ilyen lámpásokat.

A gyu-fa, vagyis „gyújtó fa” (Zündholz, németből tükörfordítással) rengeteg kísérletezésen ment keresztül. Valójában a kínaiak már a 6. században is használtak kénnel átitatott fenyőfa pálcákat tűzgyújtásra. Később a középkorban figyeltek fel arra, hogy a foszfor a levegőn vagy enyhe dörzsölés hatására nagyon könnyen begyullad. Magát a foszfort 1669-ben sikerült vizeletből kinyernie egy Henning Brand nevű alkimistának, aki éppen az ezüst előállításán fáradozott. A középkor aranycsinálóival gyakran előfordult, hogy valami olyat fedeztek fel, amelyre nem is számítottak, miközben a bölcsek kövét vagy más effélét kerestek. A foszfor tulajdonságát aztán igyekeztek kihasználni, készültek például foszforos gyertyák, de az öngyulladás kockázata és a költséges előállítás miatt nem vált jellemzővé, ahogy az első gyufák sem. Pedig már 1779-ben készen voltak az olasz Louis Peyla gyújtófái, de az előbbi hátrányokat ő sem tudta kiküszöbölni. Arról meg még különösen keveset tudtak, hogy a fehérfoszfor a leghalálosabb mérgek egyike.

Feuerzeug vagy Döbereiner-lámpa, antik biztonsági gyufa és gyufásdoboz az Amerikai Egyesült Államokból 1862 környékéről

Más anyagokkal is folytattak kísérleteket. William Congrave angol tüzértiszt pipázáshoz egy ismeretlen anyaggal bevont, kénsavba mártott pálcikát használt gyújtónak. Így ő és tiszttársai akár lóháton is hódolhattak szenvedélyüknek, ami a kénsav miatt rendkívül veszélyes és büdös is volt. Louis Jacques Thénard francia vegyész asszisztense, Jean Chancel 1805-ben Párizsban kálium-klorátos mártógyufát (külön gyújtópálca és kénsavat tartalmazó üvegcse) készített, amit a francia François Derosne és az angol Cooper is igyekezett tökéletesíteni, de a veszélyes és költséges kénsavat továbbra sem tudták kiküszöbölni.

A versenyben végül a foszforos dörzsgyufa lett a befutó, amit John Walker gyógyszerész talált fel 1827-ben. (Megjegyzem, hogy a németek szerint Tillmetz müncheni gyógyszerész készítette az elsőt már 1815-ben.) Walker Robert Boyle 1680-as évekbeli kísérletein indult el, de tulajdonképpen a véletlennek köszönhetően született meg találmánya. A skót vegyész egy fadarabkával hamuzsírt (kálium-karbonát) és durranóhiganyt (higany-fulminát) kevergetett. A fadarabka végén egy gömb keletkezett, amit a padlóhoz dörgölve akart eltávolítani, legnagyobb meglepetésére azonban az berobbant. Az általa Congrevesnek elnevezett gyújtófa szabadalmi jogait Samuel Jones-nak adta el, aki Lucifers néven forgalmazta. Nem volt hibátlan, nehezen, sok esetben robbanásszerűen gyulladt, kiszámíthatatlan nagyságú volt a lángja. Na és elviselhetetlen a szaga! Tehát volt még mit tökéletesíteni!

Antik gyufák a jöngköpingi (Svédország) Match Museum egykori gyufagyárából (Fotó: Mons Annér)

Forradalmi változást egy fiatal magyar kémikus hallgató, Irinyi János felismerése hozott. Az ötlet egy vegytan órán jött, amikor professzora, Meissner Pál kísérlete sikertelenül zárult. A diák jó érzékkel ismerte fel, hogy mit kellett volna változtatni az eredmény eléréséhez: kén helyett foszfort használni, a kálium-klorátot ólom-peroxiddal felcserélni. Megszületett a zajtalan, robbanásmentes és szagtalan gyufa. Irinyi azonban a gyártási jogait eladta Rómer Istvánnak (a magyar kémia egyik úttörője), aki már korábban is próbálkozott gyufagyártással. 1832-ben – Walkerrel és Jones-szal egyidőben – alapított gyárát azonban tűzveszélyesség miatt be kellett zárni, így Irinyi receptje tulajdonképpen jókor jött a számára. 1834-ben elsőként kapott ötéves szabadalmat, majd 1837-ben Bécsben megkezdte az újfajta gyújtók (gyufa) gyártását Ausztria és Magyarország területén. Az ő érdeme, hogy megismertette a világgal Irinyi „biztonsági gyújtóját”. Hogy miért nem Irinyi lépett elsőnek? Hazafiságból. Ne felejtsük el, hogy ez a reformkor! Magyar szabadalom még nincs, az osztrák meg inkább nem kellett neki. Végül 1836. december 18-án mégis bejegyeztette találmányát, és megkezdte gyártását (1840-ben) Első Pesti Gyújtófa néven. Mindkettejük produktuma sokáig versenyképes maradt a piacon a korábban ismert gyártmányokkal szemben. Sajnos a felhasznált fehérfoszfor továbbra is sok gyufagyári munkásnak okozott súlyos és gyógyíthatatlan mérgezést, tehát még mindig volt hova fejlődni ezen a téren.

A nem mérgező és kevésbé gyúlékony vörösfoszfort (a fehérfoszfor allotróp – eltérő atomelrendeződésű – módosulatát) 1844-ben a svéd Gustav Erik Pasch használta először, de előállítása megfizethetetlenül drágának bizonyult, Pasch nem volt képes kereskedelmi célú hasznosítására. 1845-ben a bécsi Anton Schroetter fedezte fel, hogyan lehet a levegőtől elzárt térben, hevítéssel fehérfoszforból vörösfoszfort készíteni, vagyis olcsóbban, így lehetővé vált a veszedelmes anyag helyettesítése. Végre elindulhatott diadalútján a gyufa!

1855-ben Johan Lundström és fiatalabb testvére, Carl Frans megkezdték a vörösfoszforos „svéd (biztonsági) gyufa” gyártását, amelyek már nem okozhattak kellemetlen meglepetéseket. Terméküket a korábbi bőrzacskók helyett fadobozkákban árulták. 1855-ben a párizsi világkiállításról díjjal tértek haza. Azt gondolnánk, hogy ezzel megnyugtatóan alakult a történet. Csakhogy a nagyközönség továbbra is az olcsóbb, fehérfoszforos gyufát vásárolta, sorozatosak voltak a mérgezéses esetek, és még évtizedek teltek el, mire végre 1906-ban ratifikálták az általános tilalmát kimondó berni egyezményt. (Az Amerikai Egyesült Államokban csak magasabb adót vetettek ki rá, Ázsiában pedig egészen az 1920-as évekig forgalomban voltak. Magyarországon 1913. július 1-től lépett életbe a gyártásra és árusításra vonatkozó tiltó törvény.)

Ronson „Penciliter” & Write-Liter (mechanikus szerkezetű, króm toll cigaretta öngyújtó) Japánból és a Ronson cég pisztoly alakú „Pist-o-liter” öngyújtója

Ez a szabályozás nagy lendületet adott az öngyújtók tömeggyártásának, és ezzel tulajdonképpen úgy tűnt, hogy „beelőznek” a gyufával szemben. 1902-ben már az osztrák származású Carl Auer von Welsbach szabadalmaztatta Ferrocerium nevű találmányát, amely megnyitotta a modern öngyújtók korszakát. Igaz, a köznyelvben tévesen tűzkő néven terjedt el, de az alapját egy cérium-vas ötvözet adja, amely súrlódás hatására szikrát vet (robbanásra is képes). Előállítása a korábbi Döbereiner-lámpához képest jóval olcsóbb volt, és végre elfért egy mellényzsebben is, úgyhogy Welsbach, bízva a sikerben, 1907-ben megkezdte a tömeggyártást. A tengerentúlon pedig az amerikai Ronson cég dobta piacra a pisztoly alakú „Pist-o-liter”-t, majd a „Wonderlite” nevű stílusteremtő darabját. Az első világháború visszavetette a forgalmukat, azon egyszerű oknál fogva, hogy a frontvonalakban megtiltották a használatát, nehogy a fellobbanó lángok fénye árulkodjon az ellenséges lövészeknek. Az öngyújtó akkori népszerűségét jól mutatja, hogy a harcok szünetében a katonák által az elhasznált lőszerek hüvelyéből készített emléktárgyak között elég sok az öngyújtó.

Háborús emléktárgyak: öngyújtó töltényhüvelyből és légcsavarorrból; könyv alakú sárgaréz öngyújtó „Verdun, 1917” felirattal; valamint a lengyel Radomsko-erdőben 1960-ban talált partizán öngyújtó

A két világháború között megjelent a benzines öngyújtó. 1832-ben az amerikai George G. Blaisdell egyik este a country clubban azt figyelte, hogyan bajlódik egyik barátja egy öngyújtóval. Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy olyan típus kellene, amelyik a szélben is könnyen meggyullad és nem alszik el, biztonságos és esztétikus is. Megvásárolta a Cyklon nevű osztrák szélálló öngyújtó gyártási jogait, alakított rajta, így született meg a Zippo (1933), amely a mai napig fogalom. Jellegzetes a kis csuklópánttal záródó fedele, amelyet egy „macsós” laza mozdulattal lehet bezárni és egyúttal eloltani. Kinyitásának is ugyanígy kialakultak a trükkjei, mintegy száz ilyen technika volt leírva valaha a cég honlapján, amelyet az USA tűzvédelmi hatósága kezdeményezésére később eltávolítottak, hogy ne bátorítson a tűzzel való játékra. Sikerét a szélállóság és a gyár által vállalt örök garancia adja (a cég bármely elromlott alkatrészét ingyenesen kicseréli). Hát lehet ezzel versenyezni?

Zippo öngyújtó

Ugye, hogy nem! Sem a főleg az USA-ban népszerű mindenen gyulladó gyufa (1898-ban szabadalmaztatta két francia vegyész, Savene és Cahen az előállításához szükséges foszfor-szulfid változatot), sem az akár hatszázszor is használható örökgyufa nem tudta trónjáról letaszítani. (Ez utóbbit 1930-ban az osztrák Ferdinand Ringer szabadalmaztatta, majd 1934-ben Földi Zoltán és Király Rudolf is bejegyeztettek egy hasonlóan feledésbe merült örökgyufa-változatot).

Azért akadtak még később is sikertörténetek szép számmal! Ilyen volt a 30-as években a Ronson cég butánnal töltött gázöngyújtója, amelyben nem kellett kanócot cserélni, szabályozni lehetett a láng méretét, és erős szaga sem volt. Általános használatúvá lett, hozzátartozott az elegáns megjelenéshez, sőt értéket képviselt. Megjelentek gravírozott ezüst, arany változatai, amelyek a nehéz időkben „mozgósítható tőkévé váltak, és ki-be vándoroltak a zálogházakba. A „szerelmi” öngyújtók legtöbbször inkább csak be…” A világ legjobban fogyó első műanyag öngyújtója, a Match éppen az ellenkezője, népszerűsége az eldobhatóságában rejlik. (Vezető márkája a Cricket, amelyből 300 millió darab fogy évente, sajnos nagyjából ugyanennyi kerül a szemétbe is!) Az 1973-ban a francia Société Bic által forgalmazott eldobható öngyújtók már új funkciót is kaptak. Cégek, éttermek, szállodák ingyen osztogatott „hírvivője”, reklámhordozója.

BIC öngyújtó „feje”

A feltalálók fantáziája természetesen tovább szárnyal. Elektromos gyújtók, újratölthető verziók, gyerekbiztos és környezetbarát megoldások felé. Ki gondolta volna, hogy ezeknek a hasznos segédeszközöknek ilyen gazdag története van!

SzaSzi

Forrás: dohanymuzeum.hu, cultura.hu, ongyujto.5mp.eu, gyoriszalon.hu

A képek a Wikimedia Commons és a flickr.com gyűjteményeiből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép; 7. kép; 8. kép; 10. kép; 11. kép; 12. kép; 13. kép; 14. kép; 15. kép. A kép a Fortepan.hu gyűjteményéből származik, pontos lelőhelye itt található: FOTO:FORTEPAN / Adományozó: Fortepan.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: A (papír)zsebkendő
2. rész: A rúzs
3. rész: Az összecsukható esernyő
4. rész: A zsebtükör
5. rész: A napszemüveg
6. rész: A rágógumi