Leonardo az 1480-90-es években a Sforzák udvari festője és mérnöke volt. Ebben az időszakban alkotta meg a híres Az utolsó vacsoráját a Santa Maria delle Grazie refektóriumában és a Sziklás Madonnát is.

A Hölgy hermelinnel című kép 1490-ben készült. A kis méretű (55 cm x 40,4 cm), diófa táblára készített festményen sötét háttér előtt egy gyönyörű fiatal lányt láthatunk, aki kezében gyöngéd mozdulattal egy hermelint, régi magyar szóval „hölgymenyétet” tart. Cecilia Gallerani ruházata és frizurája a kor divatját követi. Középen elválasztott, fülére fésült haja az álla alatt át van húzva, hátul pedig hosszú lófarokba kötve. Hajviseletéhez egy keskeny fejpánt is tartozik. Nyaka körül hosszan lelógó, fekete gyöngysort visel. Vörös ruhájának szalagokkal odaerősített függőujjai vannak. A mélyen kivágott ruhaderekat egymásba fonódó hurokminta díszíti. Cecilia bal vállára vetve aranysárga bélésű, kék köpeny látható. Öltözete a kép datálásához is támpontul szolgált, mivel ezt az úgynevezett spanyol stílusú ruházatot Aragóniai Izabella tette népszerűvé a milánói udvarban, aki 1489-ben ment feleségül Lodovico unokaöccséhez.

A portré Leonardo korai munkái közé tartozik, ennek ellenére újítást hozott az itáliai festészetbe, mert egyike volt az első olajfestményeknek. Ez a technika korábban a németalföldi festőket jellemezte, s Leonardo, aki minden újdonságra nyitott volt, kipróbálta ezt is. Azonban nemcsak az anyaghasználat volt újszerű, hanem a modell beállítása is. A szokványos merev tartás és idealizált arcvonások helyett mintha egy pillanatképet látnánk. Cecilia csavarodó mozdulatot tesz, jobbra néz, mintha valaki megszólította volna, talán épp szerelmese, a herceg. A hagyományos profilportré valószínűleg alkalmatlan lett volna Leonardo elképzeléseinek megvalósítására. A festő a külsőségek egyszerű ábrázolásán túl Cecilia jellemére is megpróbált utalni. A fejtartás büszkeségre utal, a szem értelemtől csillog, a száj sarkában alig érzékelhető, finom mosoly. Kétségünk sincs afelől, hogy a festmény egy finom hölgyet, nem pedig egy egyszerű kegyencnőt ábrázol. A korabeli források Cecilia Galleranit művelt, több nyelven beszélő nőként írják le. Tudott latinul, verseket írt olaszul, sőt, a költő Bandello „az új Szapphónak” nevezte. Bár Cecilia fiút szült Il Moronak, az 1492-ben elbocsátotta őt udvarából, és kiházasíttatta Lodovico Bergamini grófhoz. A későbbiekben Cecilia humanistákat, írókat gyűjtött udvartartásába, akik nemcsak szépségét, hanem intelligenciáját és széles körű műveltségét is dicsérték.

A kép ismertetésekor ki kell térnünk a Cecilia karjában tartott állatra is. A vélemények megoszlanak arról, hogy vadászgörényt vagy téli bundát viselő hermelint láthatunk-e a hölgy ölében. A szakértők inkább az utóbbi feltételezés mellett állnak ki. Nyomós érv, hogy a hermelin Ludovico Sforza egyik jelképállata (ugyanis 1488-ban elnyerte a Hermelin-rendet), ily módon a kép erős utalás a kettejük közötti gyengéd viszonyra.

A természettudományos kutatások újabb kérdéseket vetnek fel. A fénytechnikával foglalkozó, Lumiere Technology nevű párizsi cég társalapítója, Pascal Cotte 2007-ben speciális fénytechnológiával (Layer Amplification Method, LAM) elemezte a festményt, amelyről egészen mostanáig úgy hitték, hogy mindig is szerepelt rajta az állat. Cotte azonban bebizonyította, hogy Leonardo először egy egyszerű portrét festett, majd a képre rákerült egy kisebb, szürke hermelin, amit később újrafestett, megnagyobbított. Ez az új információ is alátámasztani látszik a szakemberek feltételezését: a festmény Cecilia és Il Moro szenvedélyes szerelmének elején született, ily jelképes módon adhattak hírt törvénytelen viszonyukról.

A korabeli feljegyzések szerint a kép Cecilia tulajdonába került, s 1536-ban bekövetkezett haláláig a birtokában volt. A festmény sorsa ezt követően egy ideig ismeretlen. A XVIII. század vége felé a lengyel nemesi család sarja, Adam Jerzy Czartoryski herceg vásárolta meg Itáliában, s hazavitte. A későbbiekben a festményt háborús események miatt Párizsba menekítették. A franciaországi tartózkodás alatt festették át a hátteret kékesszürkéről feketére. Az akkoriban vitatott szerzőségű mű 1882 után került vissza Lengyelországba. Csupán 1889-től vették komolyan számításba, hogy Leonardo da Vinci festhette a képet, de csak a 20. század derekától vált elfogadottá ez az állítás.

A remekművet a megszálló németek 1939-ben kisajátították. A festményt a Linzbe tervezett, de soha el nem készült Führermuseumba szánták, de addig is Krakkó kormányzója, Hans Frank szerezte meg magának, és saját irodáját díszítette vele. A Hermelines hölgy a világháború után a krakkói Nemzeti Múzeumba került a Czartoryski Alapítvány letétjeként, majd a művet a lengyel állam jutányos áron megvásárolta.

A páratlan értékű műkincset féltve óvják, és a párizsi Louvre-nak sem adták kölcsön, amikor Leonardo da Vinci gyűjteményes kiállításához szerették volna megkapni. A magyar művészetbarátok azonban 2009-ben – kivételes módon – a Szépművészeti Múzeumban megcsodálhatták Leonardo remekét. Hogyan volt ez lehetséges? A lengyel állam ezzel a gesztussal mondott köszönetet a magyar népnek a második világháború során nyújtott segítségért és a lengyel menekültek befogadásáért.

Berente Erika

Felhasznált irodalom:
Crispino, Enrica: Leonardo da Vinci (1452-1519). Budapest : Mérték K., 2010
Fáy Miklós: Idegen kéz = Artmagazin 2009/5. sz., p. 8-10.
tudasbazis.sulinet.hu: Leonardo festészete, a harmónia születése
Leonardo da Vinci: A festészetről. Szeged : Lectum K., 2005
Lyka Károly: Leonardo da Vinci. Budapest: Corvina Kiadó, 1983
cultura.hu: A rejtélyes hermelines hölgy

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Mozaik a Villa Hadrianából
2. rész: Cellini: Sótartó
3. rész: Caravaggio: Medúza-fő