204

Egy meghasonlott elme örök ragyogása

Eminem: The Marshall Mathers LP2 – zenekritika

eminem-the-marshall-mathers-lp2

Az egész világ körömrágva várta, hogy minden idők egyik legsikeresebb rappere, Eminem 2013-ban végre visszatérjen a Marshall Mathers LP 2-vel, és olyat mutasson, amitől eláll a lélegzet. Slim Shady már régóta nem készített igazán ütős nagylemezt, így a joggal klasszikussá vált Marshall Mathers LP folytatásának bejelentése után sokak úgy gondolták, a fény pislákolni kezdett az alagút végén.

Mások viszont szkeptikusok maradtak, és a part deux-t csak egyszerű marketingfogásként értelmezték. Hogy valóban folytatásról van-e szó, azt legalább annyi szöveg és utalás támasztja alá, mint azt, hogy Eminemből kifogyott a kraft, és valamivel csak el kell adni ezt a ványadt lemezt. Sajnos Marshall már korántsem hat annyira elemi erővel és akkora meglepetésként, mint annak idején. Ennek nemcsak az az oka, hogy Tyler, the Creator bármikor véresebb szösszenetet kerekít egy délutáni rajzfilmmatiné után, mint Em, hanem az is, hogy egy csipetnyi újítás sincs az egész lemezen. Igen, Eminemnek pörög a nyelve, és valóban képes a nyakatekert szövegeket egy pillanat alatt ledarálni, de hát volt ilyen dögivel akkoriban Twistától Tech N9ne-on és a Bone Thugson keresztül egészen Busta Rhymes-ig.

Az egyetlen valamirevaló zenei változás az a több dalban is tetten érhető old school hatás. Így a magát Elvishez hasonlító rapper a Survivalban a stadionrock legrosszabb hagyományait eleveníti fel, míg a Bezerk egyszerűen csak egy Beastie Boys-témát jár körül elég csapnivalóan. Aztán ott van még az is, hogy Marshall nem mai csibe, így a hosszú évek alatt a szövegeiben is beállt némi változás, ha úgy tetszik, érettebb lett. Persze, furcsa is lenne, ha Eminem negyvenen túl is ugyanazokról a dolgokról rappelne, mint az Infinite idején, de sajnos ez az „új Eminem” már közel sem annyira érdekes, mint anno az elemi düh vezérelte Marshall. Szép dolog, hogy megbocsát anyukájának, akinek szövegeiben nem egyszer kívánta halálát, és még be is perelte, de összességében ez még vékonyka így. Eminem beoltja Waka Flocka Flame-et, és az egyslágeres Hotslylz-t, miközben olyanokkal karöltve készít popdalokat, akik ellen egykor heves támadást intézett a Real Slim Shady című dalban. Ugyan nem sok közreműködő kap helyet az albumon, de Rihanna például egyáltalán nem hiányzott a vendéglistáról, tekintve, hogy a The Monster című közös számuk olyan, mintha egy teve nyalogatná a fülemet. Mérget vennék rá, hogy Slim szembeköpte volna saját magát a lemez első epizódjának munkálatai közben, ha Marty McFly-ként szembesül vele, milyen lagymatag rádióslágert csinál majd egyszer.

A néhány megmagyarázhatatlan dal mellett az albumon továbbra is ott díszeleg Eminem markáns kézjegye: monoton, maratonira nyújtott számok, pörgős szövegek, de ezen túl semmiféle pluszt nem nyújt. Vannak poénos beszólások is, önironikus lábjegyzetek, ám a cumóhoz készült klipek nélkülöznek mindenféle kreativitást. Pedig ha már egy Eminem-videó sem poénos, ott komoly baj van, hiszen nyugodtan mondhatjuk, hogy valamikor ezek a nagyszerűen kieszelt, fogós kisfilmek alkották Marshall produkciójának gerincét. (Ki ne emlékezne a szuperhős Shady-re, vagy amikor egy marslakó bevásárlókocsijában osztja a szöveget?) Egy pár friss ötlet, egy pár friss arc nagyon sokat segíthetett volna ezen a lemezen. Azonban ahelyett, hogy Marshall a szövegileg hasonló súlycsoportban lévő Odd Future-rel dolgozna, vagy olyan producerzseniket foglalkoztatna, mint The Weeknd, ő szépen leragad a rádiókompatibilis rapzene posványában. Eminem a legcsekélyebb kockázatot sem vállalja a The Marshall Mathers LP2-ben, ami igencsak szégyenletes egy olyan MC-től, aki annak idején a Just Lose It-ben telibe hányta Jackót. (3/5)

HÓEMBER
Forrás: langologitarok.blog.hu

2020.07.29