Az AC/DC együttes 1973-as megalakulása óta nagyjából ma is ugyanazt a boogie és rock and roll alapú kemény rockzenét játssza, de ami eredeti és remek, azon miért is kellene változtatni. A több hullámvölgyet is megélt csapat 1976 végére már az egyik legnépszerűbb ausztrál rockzenekarrá fejlődött. Még ebben az évben leszerződtette őket az angol Atlantic Stúdió, amelyik a Led Zeppelint is magasba röptette. Hogy jó döntés volt, az is mutatja, hogy az 1977-es Let There Be Rock LP-vel sikerült betörniük az amerikai piacra.

A Highway to Hell előmunkálataihoz 1979 januárjában láttak hozzá Sydneyben George Young és Harry Vanda felügyeletével, ahogy ezt addig is tették. De a kiadó saját emberét akarta az irányításban látni, azért, hogy az amerikai piacon is könnyen eladható korong és maximális siker szülessen. A kiadó alelnöke személyesen repült át az óceánon, hogy meggyőzze a fiúkat. Februárban meg is kezdték a munkát Miamiban Eddie Kramer producerrel, akiről érdemes annyit megjegyezni, hogy korábban olyan előadókkal dolgozott együtt, mint a KISS, a Led Zeppelin, Jimi Hendrix, a Beatles, a Rolling Stones és a Small Faces. Hamar kiderült azonban, hogy egyszerűen nincsenek egy hullámhosszon, így nem csoda, hogy mindössze egy hat számból álló demót tudtak összehozni, ezzel persze hatalmas összegeket rántottak ki a kiadó zsebéből. A zsákutcából Robert „Mutt” Lange vezette ki őket, aki elvállalta a folytatást, de meg is követelte a minőségi munkát. Mutt Lange „A kezébe került nyers gyémántokból szinte mindig briliánsokat csiszolt. Mindegyik előadó életművében kiemelkedők az ő munkái” – írja a rocktörténelem. Def Leppard, Bryan Adams, The Corrs, Shania Twain, Billy Ocean, Celine Dion – bőséges referenciával szolgálnak számára. Produceri tevékenységét dicséri, hogy alapvetően nem nyúlt az AC/DC dalaihoz, viszont a hangszereléssel és a vokálokkal elképesztő végeredményhez juttatta a bandát. Remekül tudtak együtt dolgozni, nem csoda, ha megszületett a rockzene egyik legfelismerhetőbb gitárriffje Malcolm Young hangszerén. Mutt egyébként később két további AC/DC albumon is dolgozott a fiúkkal (Back in Black, For Those About to Rock).

Vezetésével az ausztrál srácok elég rendesen összekapták magukat, és az eredmény: „Nyers erő, letaglózó erejű megszólalás, szűk, de annál hatásosabb zenei spektrum” (Jávorszky – Sebők), mindez természetesen magasfeszültségen. Két hét alatt megszülettek a dalok, a Roundhouse Studiosban fel is vették, majd következtek az utómunkálatok. Az AC/DC 1979. július 27-én hetedikként megjelenő korongja pokolit „robbant”. Nemcsak népszerűbb lett a korábbi albumoknál, hanem meg is döntötte az addigi eladási rekordokat (7 millió), és jelentősen növelte rajongótáborukat. A siker segített átvészelni az énekes Bon Scott elvesztését (fél év múlva, 1980. február 19-én alkoholmérgezésben meghalt), akinek ez volt az utolsó stúdiófelvétele. Ezen túl pedig meg is alapozta a következő, minden idők második legsikeresebb (42 millió eladott példány) könnyűzenei albumává váló Back in Black című lemezt.

A siker persze csak így utólag egyértelmű. Akkoriban már a lemez címe és borítója is kiverte a biztosítékot. Az Út a pokolba (Highway to Hell) többféleképpen értelmezhető, de semmiképpen nem egy sátánista szekta jelszava. Sokan Angus Young szófordulatának tartják, mert egy újságírónak, aki korábban azt kérdezte, „Milyen volt a turnézás?”, válaszul azt mondta, „mint az út a pokolba”. Valójában sokkal inkább szól ez az ausztráliai Canning Highway-ről, amelyen gyakran jutott Bon Scott énekes is a The Raffles nevű helyre, a 70-es évek menő rock kocsmájába. Aki itt kötött ki, meredek hanyatlásra volt kárhoztatva, megállás vagy legalább sebességkorlátozás nélkül. És a züllött éjszaka után, az úton hazafelé, a sötét éjszakában, a domb tetején lévő kereszteződésben sokan vesztették életüket, ezért hívták ezt a pokolba vezető útnak.

A másik súrlódási pont az album borítója volt, ahol Angus Young ördögszarvakkal és farokkal látható. Ez persze vallásos vidékeken, mint az USA közép-nyugati és déli része, sok ellenérzést váltott ki. Az eredeti terv szerint a jó és rossz küzdelmét ábrázoló grafikán (ahol az AC/DC tagok a jófiúk) a sötét éjszakában, az út mentén sátáni teremtmény közelített volna feléjük. Ezt azonban egyértelműen túl művészieskedőnek gondolták a bandában, így elvetették. Az út a sötét éjszakában ötlete végül egy fotó formájában a borító hátoldalára került. Ezekkel a problémákkal jellemzően csak a kiadó óvatoskodott, pedig a zenekar álláspontja egyértelmű volt: „Figyeljetek, mi ezt a címet adtuk az albumnak, nekünk ez tetszik, és kész. Kitartottunk az elképzeléseink mellett. És igazából az a vicces az egészben, hogy pont a déli államok rádiói kezdték el először játszani a címadó nótát...” – nyilatkozta később Angus.

A Highway to Hell Amerikában a 17. helyig jutott a Billboard 200-as lemezeladási listáján, Angliában pedig a 8. helyet érték el, mindkettő történetük legjobbja lett. Az albumot világ körüli turnéra vitték. A december 9-i párizsi fellépésüket filmen is megörökítették, amit a mozik az egész világon bemutattak a következő őszön. A zenekar koncertprogramjának ma is kihagyhatatlan részét képezik az olyan dalok, mint a címadó, vagy a Shot Down in Flames.

Megjelenése óta az album hétszeres platinalemez lett az USA-ban, a Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb albuma listáján a 199. helyre került, és szerepel az 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvben is.

SzaSzi

Forrás: hammerworld.hu; Murray Enleheart, Arnaud Durieux: AC/DC Maximum Rock & Roll ShowTime Budapest, 2007.; Jávorszky Béla Szilárd – Sebők János: A rock története 2.; shockmagazin.hu