Az írországi Waterfordban élt egy jól szituált, ügyvédként praktizáló nagybácsija, ő segítette a félbeszakadt családot talpra állni, amíg ők az anyai nagymamánál kaptak szállást. Chandler a híres délkelet londoni Dulwich Kollégiumban tanult, a nyarakat Waterfordban töltötte, de Párizsban és Münchenben is megfordult – így tanulta meg az idegen nyelveket. 1907-ben megkapta a brit állampolgárságot, majd állást vállalt a haditengerészetnél. A munkájával nem volt elégedett, a család megrökönyödésére egy év utána otthagyta a haditengerészetet, és újságírónak szegődött a Daily Express-hez, majd a bristoli Western Gazette-hez. Zsurnalisztaként nem aratott túl nagy sikert, többnyire irodalmi ajánlók kerültek ki a kezei közül, miközben folytatta a haditengerészetnél elkezdett írást: romantikus verseket költött.

1912-ben pénzt kölcsönzött a waterfordi nagybácsijától, és visszatért az Egyesült Államokba. Az édesanyja még ugyanabban az évben utánaköltözött, és együtt telepedtek le San Franciscóban. Chandler elvégzett egy könyvelői tanfolyamot, majd alkalmi munkákkal vészelte át az ezt követő szűkös időszakot: teniszütőket húrozott, gyümölcsöt szedett, aztán a Los Angeles-i tejfeldolgozó üzemnél kapott stabil állást. 1917-ben belépett a kanadai seregbe, és részt vett az első világháborúban.

A háború után az európai hadszíntérről Kanadán át tért vissza Los Angelesbe. Nem sokkal ezt követően ismerte meg Cissy Pascalt, a 18 évvel idősebb, házas asszonyt, akibe beleszeretett. Cissy Chandler egyik katonatársának volt a mostohaanyja. 1920-ban vált el a férjétől, de az íróval csak 1924 februárjában köthetett házasságot, a frigyet a végsőkig ellenző Chandler-mama halála után.

Raymond Chandler írói pályafutását egy másik karrier vége jelentette: 1931-ben már alelnöke volt a kaliforniai Dabney Olajtársaságnak, de egy évvel később alkoholizmusa, a rendszeres lógások, a női alkalmazottak zaklatása és a folytonos öngyilkossági fenyegetőzések miatt kirúgták. Hogy fenntarthassa magát és feleségét, írni kezdett; Erle Stanley Gardner könyveit olvasta, az ő köteteiből merített ihletet. Első írása, a Blackmailers Don’t Shoot 1933-ban jelent meg a Black Mask magazinban, első regénye, A hosszú álom 1939-ben került a boltokba. Ekkor ismerte meg az olvasóközönség az első személyben mesélő magándetektívet, Philip Marlowe-t. Egy 1950-ben írt levelében az angliai kiadójának mesélte el, milyen volt a kezdet a számára: a Black Masket olvasva rájött, hogy a magazinban megjelenő novellákhoz hasonló írásokkal kitanulhatja a ponyvaírás művészetét, miközben egy kis pénzt is kereshet. Az első, 18000 szavas novellájával öt hónapig dolgozott, és 180 dollárt kapott érte. Innentől nem volt visszaút, írta Hamish Hamiltonnak.

Csak az 1958-as Visszajátszás című regényét nem filmesítették meg, a többit mind vászonra vitték. A második Marlowe-regényt, az 1940-es Kedvesem, isten veled!-et háromszor adaptálták a vászonra, ezzel a feldolgozással debütált detektívje a mozikban. Az irodalom terén elért sikereknek, valamint az adaptációknak köszönhetően Chandlert forgatókönyvek írására is felkérték. 1944-ben Billy Wilderrel közösen jegyezték a James M. Cain Dupla vagy semmi c. regénye alapján készült Gyilkos vagyok című film forgatókönyvét, amiért Oscar-jelölést is kaptak. Ezt a teljesítményt az 1946-os The Blue Dahlia forgatókönyvével egyedül is megismételte, bár ennek a filmnek, azaz a forgatókönyvnek egy érdekes története van: John Houseman filmproducer szerint Chandler csak részegen volt hajlandó megírni a történet végkifejletét, amibe végül a film készítői beleegyeztek. Hogy mennyire sikerült ittas állapotban is jó befejezést írni a történethez? A forgatókönyvért a Filmakadémia ismét Oscarra jelölte az írót.

Chandler még Alfred Hitchcockkal is dolgozott: együttműködtek Patricia Highsmith Két idegen a vonaton című regényének filmváltozatán, de miután Hitchcock fülébe jutott, hogy Chandler egyszer „kövér köcsögként” emlegette, megromlott a kettejük viszonya, a filmrendező pedig abból is műsort csinált, ahogy Chandler forgatókönyvének piszkozatait a stúdió szemetesébe dobta. Ennek ellenére az Idegenek a vonaton című film forgatókönyvírójaként Czenzi Ormonde és Ben Hecht mellett a mai napig Raymond Chandlert is jegyzik.

1946-ban San Diego közelébe, a kaliforniai La Jollába költözött, itt írta meg az utolsó két Philip Marlowe-regényét, az Elkéstél, Terry!-t és a Visszajátszást. Utolsó regényéből (Poodle Springs) csak négy fejezetet hagyott hátra – ezt 1989-ben fejezte be Robert B. Parker. Magyarul Philip Marlowe a nevem cím alatt jelent meg.

1954-ben meghalt a felesége, és ez tönkretette az életét. Újra inni kezdett (noha igazából soha nem hagyta abba), a kezéből gyenge minőségű, kevés írás került ki. 1955-ben öngyilkosságot kísérelt meg, bár Judith Freeman Chandler életrajzában azt mondja, hogy ez tulajdonképpen egy segélykiáltás volt, hiszen előtte felhívta a rendőrséget, és szólt, hogy öngyilkos akar lenni.

1959 márciusában hunyt el tüdőgyulladásban a La Jolla-i kórházban. 60000 dolláros vagyonát irodalmi ügynöke, Helga Greene örökölte. Chandler azt szerette volna, ha a hamvait a San Diegó-i Cypress View Mauzóleum alagsorában helyezik el Cissy hamvai mellé – de erről írásban nem rendelkezett, így a Mount Hope temetőben helyezték örök nyugalomra. 2010-ben többek között a híres filmszínész, John Wayne lánya, Aissa Wayne intézkedett azért, hogy Cissy-t exhumálják, és Chandler mellé temessék, közös akaratuk szerint. Az eseményre végül 2011-ben került sor Valentin napján.

Chandler óriási hatással volt a bűnügyi irodalomra. Noha őt Dashiell Hammett inspirálta, prózája eredeti, lírai hasonlatai egyediek, párbeszédei kifinomultak, a „chandleri” jelzőt pedig azóta előszeretettel aggatják az olyan hardboiled krimikre, amelyek regényeinek világát idézik. Főhőse, Philip Marlowe sztereotípiáktól mentes detektív: néha érzelgős, néha gátlásos, klasszikus zenét hallgat, szeret sakkozni, és képes visszautasítani egy jól fizető klienst is, ha morális kifogásai vannak a munkával kapcsolatban.

Chandler munkásságát – mint megannyi más szerző esetében is – igazából a halála után ismerte el a szakma. Egy 1942-ben írt levelében arról panaszkodott Blanche Knopfnak, a híres Alfred A. Knopf kiadóvállalat igazgatójának, hogy gyakran támadják azért, amiért a regényei erőszakosak, durvák, sok bennük a mészárlás és a gyilkosság. De ha megpróbálta a cselekményt egy kicsit letompítani, és több érzelmet vitt bele, akkor azért támadták, mert hiányzott belőle az, amiért előtte kritizálták. Kortársaink közül Patrick Anderson, a The Washington Post munkatársa a legkritikusabb vele szemben, de ő is elismeri, hogy valószínűleg Raymond Chandler a legérzelgősebb a krimiszerzők között.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com