454

Manuale chirurgicum, avagy az első magyar nyelvű sebészeti tankönyv

Érdekességek a győri könyvtár muzeális gyűjteményéből 35. rész – Ősze Mária írása

miskoltzi-ferenc-manuale-chirurgicum

A Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Muzeális gyűjteményének kiemelten fontos részegysége a Győrben 1727 és 1850 között működő Streibig-nyomda kiadványaiból áll. Az itt kiadott szakkönyvek közül az egyik legjelentősebb az első magyar nyelven nyomtatott sebészeti tankönyv.

1742-ben jelent meg Manuale chirurgicum avagy Chirurgiai uti-társ mellyben az egész anatomia, égi jegyeknek ereje, a’ testi tagokon külsőképen történhető nyavalyák’ és eseteknek az seb kötés, érvágás, vagy akar minémű chirurgiai foglalatosság által teendő orvoslása ezen kivül a’ flastrom’ és ungventumoknak készitése… címmel. Szerzője a győri illetőségű Miskóltzi Ferenc (1697-1771) sebész, városi orvos és tanácsos volt, akinek az életéről kevés adat maradt fenn. 1697-ben Győrött született, befolyásos városi polgár volt, aki a helyi borbély céhben is elismert tekintélynek számított, sőt ő volt a sebészek céhmestere. Győr szenátorának is megválasztották, „tudásának és tekintélyének köszönhetően” a tisztséget egészen haláláig, összesen 29 éven át töltötte be. „Azon kevés szenátorok közé tartozott, akik foglalkozásukat hivatalviselésük mellett is gyakorolták”. 1771-ben hunyt el Győrben.

A szerző munkájában kihangsúlyozta, hogy „könyve nem doktorok, csak sebészek részére készült”. Miért is érdekes ez? Az orvoslás és a sebészet egészen a 12. századig nem különült el egymástól, ettől kezdve azonban a sebészet „kézműves mesterséggé vált, […] célja az ún. külső betegségek gyógyítása volt”, ebből fakadóan elsődleges feladata „a test felszínén található elváltozások, sebek kezelése volt”. A középkorban a fürdő lett a test külső felületén található sebek, elváltozások orvoslásának a színtere. Itt „az egyszerűbb személyi higiénés szolgáltatások” mellett érvágást, köpölyözést, különböző sebek kezelését, kötözéseket is igénybe lehetett venni. A fürdőscéhekből kiszorított legények önálló praktizálásából alakult ki a borbély mesterség. Mária Terézia pedig 1773-ban sebész név alatt egyesítette a borbély- és fürdős céheket.

Ezekben az évszázadokban a sebészek a céhek mellett a hadseregben tanulhatták meg a legfontosabb tudnivalókat, ellentétben az orvosokkal, akik az egyetemeken szereztek orvosi diplomát. „A seborvosok munkája jóval gyakorlatiasabb volt az elsősorban elméleti ismeretekkel rendelkező orvosokénál”. A 18. század folyamán – köszönhetően „az orvostudomány természettudományos és kísérleti alapokra helyezésének” – azonban a két különálló szakma képviselői közeledni kezdtek egymáshoz, habár a sebészeket még a 18. század elején is csupán egyszerű kézművesnek tartották. Magyarországon 1761-től tették kötelezővé a sebészcéhekben az anatómiai vizsgát, 1774-ben indult az egyetemi sebészképzés, de csak 1872-től kezdve adtak ki egységes doktori címet.

Egészen az egyetemi képzés megindulásáig a céhek feladata volt „a sebészettel kapcsolatos feladatok ellátása, ellenőrzése. Felügyelték a képzés menetét, felléptek érdekeik védelmében a kontárok ellen, és intézményként képviselték társaikat a hatóságokkal szemben”. A 18. század első felében csak a működési szabályzatuk uralkodói engedélyezése számított egyetlen megkötésüknek, ezt leszámítva szabadon működhettek. Ezek után talán nem meglepő az a tény, hogy „a sebészek többsége nem tudott latinul”, emiatt a 15. század végétől kezdve Európában is „a sebészeti könyvek jelentős része anyanyelven jelent meg”. Magyarországon az első magyar nyelvű kéziratos szakmunka „Balsaráti Vitus János (1529-1575) Magyar chirurgia című, sajnos elveszett kézirata volt”.

Az első magyar nyelven nyomtatásban megjelenő sebészeti tankönyvet Miskóltzi kérdés-felelet formában írta meg, amely „a borbélysebészek mestervizsgájának anyagát tartalmazta”. A műhöz a stuttgarti városi orvos és sebész Erhardt Norr Chirurgischer Wegweiser című munkáját használta fel, amelynek első kiadási dátuma pontosan nem ismert, a 17. században német nyelvterületen megjelent kiadványok adatbázisa (Das Verzeichnis der im deutschen Sprachraum erschienenen Drucke des 17. Jahrhunderts) szerint a legkorábbi példány 1677-ben jelent meg Nürnbergben. E mű magyarra fordításával Torkos József (1710-1791) evangélikus lelkész segítette Miskóltzi munkáját.

A kötet Groll Adolf (1682-1743) győri püspöknek szóló ajánlással kezdődik, amelyet a könnyebb eligazodást szolgáló 28 oldalas tartalomjegyzék követ. A könyv kilenc fejezetet tartalmaz, összesen 849 kérdést tesz fel, és természetesen az ezekre adandó válaszokat is közli. Miskóltzi az első, egyben legterjedelmesebb egységet az anatómiának szentelte, ennek elején foglalkozik a sebész, azaz a chirurgus személyével is, például hogyan kell élnie vagy milyen képességekkel kell rendelkeznie. Így fogalmazott a szerző: „Minden chirurgusnak keresztényi jo indulattal, Isteni felelemmel, es felebaratyahoz nagy szeretettel kelletik lenni, jozanon es vig erkoltsel, ’s szep termettel birni, sok szep Orvos Konyveknek olvasasanak gyakorlasaval, kezeinek tisztan-valo tartasaval fel-ekesitve lenni; azonban mind jobb, mind pedig bal-fele szorgalmatossan tudjon forgolodni; vastag vagy nehez dolgot ne tegyen, szep Musikara szoktassa magat, hogy az ő ujai szep gyengen maradjanak, ne talantan az erős dolgoktol kezei meg-szőrosedjenek, avagy rezketni kezdjenek.” A Manuale chirurgicummal foglalkozó írások szinte kivétel nélkül megemlítik, hogy Semmelweis Ignácot jóval megelőzve Miskóltzi is kihangsúlyozta, hogy a sebésznek a kezét tisztán kell tartania.

A második fejezet foglalkozik a különböző égi jegyek emberi testre gyakorolt hatásával, mivel az akkori vélekedés szerint „a csillagok befolyásolhatják az ember egészségét”, például „a Bak csillagkép a térdre van hatással”. Ez a kötetnek azon része, amelyet az utókor részéről a legtöbb kritika illet. A harmadik fejezetben 150 kérdés és felelet szól a különböző daganatokról, ezek okairól, fajtáiról és gyógyításuk módjáról egyaránt szó esik. A negyedik részegység a friss sebekről és a törésekről értekezik, „testrészenként tekintette át a leggyakoribb sérüléseket”, valamint arra is választ ad, hogy mit kell ezekkel tenni. Az ötödik a kelevényekről szól, a hatodik pedig a csonttörésekről, ficamokról. A nyolcadik rész tekinthető esettanulmány gyűjteménynek is, mivel itt különféle esetekről számol be a szerző. Az utolsó fejezetben Miskóltzi a különböző sebészeti eszközöket írta le, továbbá áttekintést nyújtott az orvosságokról is, például olajokról, porokról stb. Ugyanis a 18. század első két harmadában a sebészeknek a gyógyítás mellett az is feladatuk volt, hogy maguk keverjék ki „a betegnek adandó gyógyszereket”, mesterjelöltként „flastromokat, kenőcsöket is kellett készíteniük”.

miskoltzi-ferenc-manuale-chirurgicum

A fő részt Toldalék egészíti ki, amely három részegységből áll. Az első „Az orvosláshoz való szereknek mértékjeikről, és a chymisuknak Characterjei avagy jegyeikről szólt”. A másodikban a hadsereg szolgálatában álló sebészek számára írta le „a tábori láda felszerelését”. A harmadik pedig egy latin-magyar szótár. A kötetben tárgyalt témák közötti eligazodást a kiadvány végén található Mutató tábla segíti, „amely lehetővé tette a tárgyszavak szerinti visszakeresést”.

Alapvető fontosságú, hogy Miskóltzi a Manuale chirurgicum-ot magyar nyelven írta meg, ezáltal olyanok is használható szakkönyvhöz jutottak, akik megfelelő szinten se latinul, se németül nem tudtak. Továbbá még nem alakult ki a magyar sebészeti szaknyelv sem, mivel ez idő tájt „a magyar tudományos nyelv még valójában alacsony színvonalú volt”. Éppen ezért a szerzőnek az írás során magának kellett a magyar nyelvű kifejezéseket megalkotnia. Ez „hol találó, hol elég gyenge, mesterkélt, és nem is mindig felel meg a valóságnak”, valamint „nagyon gyakran körülírást alkalmazott”. Azonban találhatók a műben olyan kifejezések is, amelyek napjainkban is használatosak, sőt Miskóltzi használta először, ilyenek például aranyér, fásli, pörsenés, vagy épp a vakbél.

A Manuale chirurgicum utókor általi megítélése kettős. Egyértelműen dicsérik a sebészeti részt, amelyet sok esetben kitűnőnek minősítenek, mivel egyes részeivel „messze túlhaladta saját korát”, sőt olyan kijelentések is szerepelnek benne, amelyek egészen napjainkig érvényesek. Azonban a szakmunka negatív vonásaként éppen azt említik meg, amely „az akkori hivatalos orvostudományt tükrözi vissza”. „Az előző századokhoz hasonlóan még nagy szerepet kaptak a nem természettudományos alapokon nyugvó gyógymódok, így a kalendáriumi napokhoz kötött kezelés”, amely „különösen népszerű volt a 17. században, de fennmaradt egészen a 18. századig”. Továbbá elavult dolgokat írt le egyes betegségek kialakulásával és gyógymódjával kapcsolatban.

Mindezek ellenére Miskóltzit a későbbi idők orvosai nagyra tartották, például Ács Géza így fogalmazott: „A tanulatlan borbély céhmesterek közül toronymagasan kiemelkedő, európai műveltségű, tudós sebész volt”. Elvitathatatlan érdeme, hogy „pártját fogta a megrekedt, lenézett magyar nyelvnek, melyen a tudósok még mindig nem akartak beszélni, megmutatta vele a kétkedőknek, hogy ez a nyelv alkalmas mindenre…, alkalmas a komoly tudományokra”.

A kötet elérhető a digitális könyvtárban.

Ősze Mária

Felhasznált irodalom: Simon Katalin: Sebészet és sebészek Magyarországon (1686-1848); Horváth József: Miskóltzi Ferencről és a „Manuale Chirurgicum”-ról. In: Orvosi Könyvtáros 1993. (33. évf.) 3-4. sz. p. 184-193.; Csillag István: 220 éves az első magyar nyelvű sebészeti tankönyv. In: Orvosi Hetilap 1962. (103. évf.) 23. sz. p. 1083-1085.; Keszler Borbála: Miskóltzy Ferenc és a Manuale chirurgicum, avagy chirurgiai uti-társ (1742) nyelve. In: Magyar Orvosi Nyelv 2019 (19. évf.) 2. sz. p. 66-69.

Az Érdekességek a megyei könyvtár muzeális gyűjteményéből sorozat korábbi cikkei:
- 1. rész: Rézmetszes városképek a 17. századból
- 2. rész: Széchenyi István: Magyar játékszínrül
- 3. rész: A magyarok krónikája 1488-ból
- 4. rész: Titkos nyomdahelyű könyvek
- 5. rész: Nemzetkarakterológia a 19. század közepéről
- 6. rész: Orvosbotanikai könyvek a 18. század utolsó negyedéből
- 7. rész: A 200 éve elhunyt Sándor István emlékére
- 8. rész: Az egészségről közérthetően a 18. század végén
- 9. rész: Az egészségről közérthetően - prózában és versben - a 19. század elején
- 10. rész: Magyar tudósok az északi sarkkörön túl
- 11. rész: II. Pius pápa nyomtatott levelei 1481-ből
- 12. rész: Gyógyítás és orvosi tanácsok a 16. század legelején
- 13. rész: A magyar jakobinus mozgalom ítéletei
- 14. rész: Ecker János győri lokálpatrióta polgár kortörténeti naplói az 1847-1850 közötti évekből 1.
- 15. rész: Ecker János győri lokálpatrióta polgár kortörténeti naplói az 1847-1850 közötti évekből 2.
- 16. rész: Ecker János színházi naplói (1841-1849)
- 17. rész: Az Aurora irodalmi almanach (1822-1837) és az Aurora-pör (1833-1834)
- 18. rész: A Viczay-család hédervári éremgyűjteményének katalógusai
- 19. rész: A Pesti Nemzeti Teátrom felépítésének szükségességéről – hexameterben
- 20. rész: A fertődi Esterházy-kastély leírása 1784-ből
- 21. rész: Az oktatás szabályozása 1806-ban, azaz a II. Ratio Educationis
- 22. rész: Pezsgő a „szőlő égi nedve”, avagy pezsgőreklám 1830-ból
- 23. rész: II. József büntető törvénykönyve

- 24. rész: Protestáns Bibliák
- 25. rész: Protestáns segédkönyvek a Biblia tanulmányozásához
- 26. rész: A vallásgyakorlás könyvei: protestáns imádságoskönyvek
- 27. rész: A vallásgyakorlás könyvei: protestáns énekeskönyvek
- 28. rész: Győri és soproni nyomdák a reformáció szolgálatában
- 29. rész: Hitvitázó művek a reformáció szolgálatában
- 30. rész: Az ellenreformáció könyvei: a Trienti Zsinat dokumentumai
- 31. rész: Az ellenreformáció könyvei: katolikus vitairatok
- 32. rész: Az ellenreformáció könyvei: katolikus bibliák
- 33. rész: Márton István pápai professzor nyelvtankönyvei
- 34. rész: Súgó-, szerep- és cenzúrapéldányok, avagy színházi kéziratok

2020.07.20