A Fire Saga története egy kis izlandi faluból származó duóról szól, akiknek legnagyobb álma, hogy bekerüljenek az Eurovízióra és megnyerjék azt. Lars (Will Ferrell) egész életét erre a versenyre tette fel, már csak azért is, mert bizonyítani szeretne apjának (Pierce Brosnan), Sigrit (Rachel McAdams) pedig gyerekkora óta támogatja őt ebben, hiszen kicsit szerelmes is duópartnerébe. A véletlen szerencse úgy hozza, hogy a két lelkes főszereplő bekerül a versenyre, amit a skót Edinburgh-ben rendeznek, de itt aztán nemcsak szerencsétlen produkciójuk lesz próbára téve, hanem a barátságuk is. Közben persze feltűnnek a dalfesztivál korábbi versenyzői is, úgymint Netta, Conchita Wurst vagy éppen Loreen.

Will Ferrell humora nyitott könyv, aki ezt bírja, az itt is röhögni fog, mert a filmben van egy nagyon jó humorforrás, amit a végtelenségig kiaknáz: az énekesek típusai. Ez a téma már önmagában nevetséges, mert az az ember, aki nem veszi komolyan az Eurovíziót, tök jót tud szórakozni ezen a neonfénnyel bevilágított, ventilátorral hajakat fúvó látványra felhúzott cirkuszon, ami tele van kamu nemzetieskedéssel, és közben folyamatosan szól egy futószalagon termelt dal, amit a kontinens különleges slágereként próbálnak eladni. Nem arról van szó, hogy ne lennének tehetségesek a résztvevők, de nem kell hozzá szakértőnek lenni, hogy lássuk a rendszert az évről évre megrendezett eseményen. Mindig kell pár díva, balladákat búgó duó, anyanyelven éneklő „bevállalósok”, elmaradhatatlan és oda-nem-illő rock/metál, szexi énekesnő plusz pár random jelentkező, akiknek ez életük fellépése, és a végeredmény egy adag jellegtelen popszám lesz.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

A pontozás is teljesen jól tükrözi az országok közti politikai és egyéb viszonyokat. Ami azonban a fellépők archetípusainak bemutatását illeti, azt a film hibátlanul hozza, elég, ha csak Dan Stevens dalára gondolunk. Ezt a humort a csúcsra járatták a filmben, a néző simán végig tudja röhögni a csak ehhez a mozihoz írt számokat, amelyek hibátlan paródiák, pláne, ha Will Ferrell adja azt elő, aki idióta, mint minden filmjében, de ez benne a legjobb most is, ráadásul ő maga énekli is a dalokat. Rachel McAdams hangját azonban egy valódi énekesnő biztosította, és amúgy sem a színésznő volt a legjobb választás erre a szerepre, sokkal jobban jártak volna egy valódi komikával, mert McAdams most leginkább csak bájos tud lenni.

A film azonban nem működik úgy, mint kéne, mert a poénok aztán már túl gyerekesek, ráadásul a kerettörténet is rettenetesen kiszámítható és primitív fordulatokkal teli, amivel azért nincs baj, mert itt ez totál elhanyagolható, ennek ellenére mégis meghaladja a játékidő a két órát, ami borzasztóan hosszú, hiszen azzal a részével foglalkozik a filmnek, ami senkit nem érdekel. Nagyon jó, de valahol alap is, hogy egy ilyen film nem veszi komolyan magát, de ahhoz képest a paródia nem elég bevállalós; mintha az lenne a gond, hogy Ferrell tényleg gyermeki lelkesedéssel imádja ezt a dalfesztivált, ezért kényelmetlennek érzi, hogy még jobban belerúgjon.

Összességében mégis aranyos film lett, ami nem árt senkinek, kényelmesek benne a megoldások, több a közhely, mint kéne, de tényleg sokszor megnevettet. Pontosan a Netflixre való, mert ez az a csatorna, ami olyan, mint egy gazdag nagybácsi végtelen pénzzel: bárkit támogat, aki lelkesen mesél neki a terveiről, de azzal, hogy a végeredmény milyen lesz, már nem törődik különösebben, csak az érdekli, hogy csináljanak valamit.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu