Cellini korának egyik polihisztora volt. Édesapja zenei pályára szánta, mert ezen a területen is tehetséget mutatott, de ő végül a képző- és iparművészetek mellett döntött: 14 éves korában az ötvösművészetet választotta. Az alapokat Antonio di Sandro (Marcone) mestertől tanulta meg. Rómában Firenzuolo di Lombardia műhelyében dolgozott, és itt alkotta első műveit, melyekkel művészi hírnevét megalapozta. Cellini rendkívül hirtelen haragú, szenvedélyes figura volt, véleményét soha nem rejtette véka alá. Konfliktusait rendre erőszakkal oldotta meg, a gyilkosságtól sem riadt vissza. Ellenségeinek se szeri, se száma nem volt, a legmagasabb körökben is szerzett haragosokat. Kapóra jött neki I. Ferenc francia király meghívása. Az uralkodó először 300 scudo évi fizetést szánt neki, amit Benvenuto visszautasított. A király azonban mindenképpen alkalmazni akarta, immár évi 700 scudót ajánlott fel, azonkívül minden készítendő munkáért külön fizetést ígért. Ezt az ajánlatot Cellini már elfogadta. A művészetkedvelő I. Ferenc a Petit-Nesle kastélyt is neki adományozta, hogy ott műhelyt rendezhessen be.

Itt készült 1542 körül a híres-nevezetes sótartó, melyért az uralkodó 1000 scudo külön fizetséget ajánlott. Kevésen múlott, hogy a Saliera elkészülhetett. Cellini igen érdekfeszítő önéletrajzából olvashatunk arról, hogy mikor előre átvette a tiszteletdíjat, és a Szajna partján fekvő kastélya felé tartott, négy karddal felfegyverkezett rabló rohanta le. Vitézül védte magát, segítségért kiáltott, majd sietve érkező szolgáival együtt megfutamították a martalócokat.

Magáról a sótartóról: a remekmű 26 centiméter magas és 34 centiméter széles. Aranyból, elefántcsontból, ébenfából és zománcból készült. A tárgy allegorikus jelentést hordoz: a Földet ábrázolja. A sótartón két főalakot láthatunk: a tengert szimbolizáló férfit (Neptunus) és a Földet szimbolizáló nőt (Ceres). A férfi egy díszes hajót tart a kezében, amely egyben maga a sótartó is; a női alak mellett láthatjuk a borstartót, ami egy kis templomot ábrázoló arany dobozka. A két alakot tartó ébenfa talapzaton a négy fő szélirány, a napszakok és az emberi tevékenység jelképei teljesítik ki az allegóriát. A főalakok némiképp természetellenes tartása, a kompozíció egésze, a túldíszítettség, a tobzódó fantázia (pl. a tengeri lovak, a sosem volt tengeri lények ábrázolása) a reneszánsz és a barokk között divatos manierizmus stílusjegyei.

Benvenuto Cellini – mint látjuk ‒ haladt a „trendekkel”, nem hiába volt korának egyik legfoglalkoztatottabb művésze. Sajnos munkái közül ez az egyetlen, ami eredetiben fennmaradt. A műalkotás néhány évtizeddel később Ausztriába került: IX. Károly 1570-ben II. Ferdinánd osztrák főhercegnek adományozta. A Saliera később a bécsi Kunsthistorisches Museum gyűjteményének egyik becses darabja lett, gondolhatnánk, hogy a legjobb helyen van. 2003. május 11-én azonban elrabolták innen az 50 millió euróra becsült műkincset. Forró nyomon nem sikerült elfogni a tettest. A múzeum 70 ezer euró jutalmat tűzött ki annak, aki nyomra vezeti a hatóságokat. Sajnos nem jutottak érdemi információhoz. 2003. július 10-én hirdetést jelentettek meg, melyben a műtárgy visszavásárlására tettek ajánlatot. Ezt követően lépett a rabló: többször is váltságdíjat követelt. Egy általa küldött SMS révén végül sikerült beazonosítani őt. Kiderült, hogy az elkövető Robert Mangot, aki felmászott a múzeum külső állványzatán, belökött egy ablakot, bemászott, és a biztonsági rendszert kijátszva ellopta a Salierát. A férfi – körözési fényképe közzététele után – önként jelentkezett a rendőrségen, majd a nyomozókat elvezette oda, ahol a műtárgyat rejtő ládát elásta.

A Saliera 2006 januárjában, 987 nap elteltével került vissza a Kunsthistorisches Museumba. A restaurátorok szerint a sótartó számos sérülést szenvedett. Az aranyfigurák felületén karcolások keletkeztek, amelyeket az összetört vitrin szilánkjai és a nem megfelelő tárolás okozhatott. A zománc dekorációk egyes részeit pedig egyszerűen levágták. A helyreállítás három hetet vett igénybe, de a sérülések némelyike már nem volt teljes mértékben javítható.

A Salierát a restaurálás óta ismét láthatja a nagyközönség. A remekmű felületén látható karcolások pedig a biztonsági intézkedések fontosságára emlékeztetik mindazokat, akik ismerik ezt a történetet.

Berente Erika

Felhasznált irodalom: Benvenuto Cellini élete. A firenzei Giovanni mestertől született Benvenuto Cellini, amiképpen ő maga megírta Firenzében; Darvai Móricz: Benvenuto Cellini élete és művei. Budapest: Lampel,1907. (mek.niif.hu)

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Mozaik a Villa Hadrianából