72

Camilla Läckberg: A kőfejtő

Szilvási Krisztián könyvkritikája

camilla-lackberg-a-kofejto

Van abban valami könnyebbség, ha egy író a saját háza táján söpröget. Ott ugyanis nemcsak biztonságosabban érzi magát, hanem ráadásul a dolgok velejéig látva 100%-ig átérzi azok karakterisztikáját, így a fikció irányvonala totális mértékben irányulhat a történetre, a kulisszák textúráját nem kell fantáziából felfed(ez)nie.

Mert azok megvannak, adottak. Tudja, miféle karakterek mely kontúrok mentén mozognak; az életstílus és életvitel milyen ritmussal és ütemmel társul; a hitek, szándékok, mozgatórugók meddig nyújtatók, hogy még hiteles frekvencián rezegjenek. Mondom, kész könnyebbség így írni. Na persze! De a veszélyeket szépen a szőnyeg alá söpörtem, hogy mondjuk a fantáziát a valóság fizikai és pszichés díszletei könnyen gúzsba köthetik; hogy az esetlegesen létező személyek inspirálta karakterek túl mereven mozoghatnak vertikálisan és horizontálisan is. Úgyhogy inkább nem kellene konyhai előfeltevésekbe bonyolódnom, hanem tisztán a tényekhez folyamodni. Lássuk!

Camilla Läckberg Fjällbackában született, és Fjällbackáról is ír. Krimiket, pedig köze nem volt nemcsak a műfajhoz, hanem még magához az íráshoz sem mindaddig, amíg (első) férje és szülei karácsonyi ajándék gyanánt be nem íratták egy kreatív írói kurzusra. Ma már szinte a svéd Agatha Christie-ként emlegetik. Regényeinek fő erőssége a részletek aprólékos kidolgozása, valamint a szereplők mélyreható jellemrajza. Figurái viselkedései olyan természetesek, mintha pszichológiai megfigyelések laborkörülményei között történnének, a főszereplő pedig szöveti szinten van beágyazva a sok-sok mellékkarakter közé. Többek véleménye szerint először a motívumot találja ki, majd köré húzza fel az egész történetet, témaként pedig általában a pénzt, a féltékenységet, a bosszút, a veszteséget – vagyis az ősi emberi motivációkat veszi alapul. A karakterek bonyolult és összetett módon működnek nála, távolról sem tökéletesek, s valamiféle patinás realizmussal megrajzoltak. A könyvek végén pedig mindig egy hirtelen fordulattal, más szemszögből láttatva nyer értelmet az egész eseménysor. Tárgyilagosan tehát ennyi.

A kőfejtőre pedig a fenti állítások közül igaz megannyi, ha nem (is) mind. Így tehát mondani sem kell, hogy Fjällbackában járunk, ahol egy idősebb homárhalász kivetett hálója fiatal lány holttestét veti a felszínre. A kis Sara Klinga vízbe fulladt, de mint azt a boncolás megállapította, nem természetes, baleset általi halált halt, hiszen tüdejében édesvizet találtak némi samponmaradvánnyal. A kisgyermekes Patrik Hedström vezetésével a helyi rendőrség nyomozni kezd az ügyben, viszont több tényező is akadályt vet erőfeszítéseik elé. Szinte nincsen kiindulópont, kézzelfogható nyom, amelyen elindulhatnának, ugyanakkor Sara családjában és a haragban álló szomszédságban is gyanús motivációk rejteznek. Egyetlen embernek sem lehetett komoly oka megölni a kislányt, viszont mintha igencsak számos helybéli életéből bújna elő mégis számottevő indíték. Ráadásul újabb kísérlet történik, ezúttal egy csecsemő megölésére, amely teljesen összezavarja a szálakat. Vajon Sara közvetlen közelében kell keresni a gyilkost, vagy valami egészen más húzódik meg a háttérben?

A kőfejtőben a már említett dramaturgiákon túl Läckberg gyakori szokásához hűen felhasználja azt a narratív trükköt, hogy két, időben is elkülönülő történetet futtat egymás mellett. A jelenben játszódó gyilkossági nyomozás szála ezúttal egy 1923-ban történő, teljesen indifferensnek tűnő eseménysort kap párnak, ahol a kétkezi kőfejtő Anders Andersson és az előkelő, gazdag Agnes éveken átívelő kapcsolata bontakozik ki. A múltbéli eseményszál aztán a regény végén nyer csak értelmet, és csattanó gyanánt állítja a feje tetejére a nyomozók elképzeléseit. Camilla Läckberg így ezúttal (is) azt csinálja, amelyhez a legjobban ért, s amelyben szó szerint otthon van. A kőfejtőben egy mikroközösség szociális viszonyrendszerét csomózza szét, szedi elemeire, tárja fel valós (vagy vélt) mozgatórugóit, miközben kegyetlen gyilkossággal kapcsolja össze a természetükből adódóan szétfutni igyekvő aspektusokat. Próbál mélylélektani látszatot adni még a felszínes motivációknak is, ezzel pedig a skandináv krimik jellegzetes testébe tuszkolja a történetet.

Összességében tehát elmondható, hogy A kőfejtő sikeres bűnügyi regény, amely a felszínen ugyan közhelyes motívumrendszer mentén szervezi az eseményeket (nem feledvén, hogy a közhely attól közhely, hogy igaz), azonban női szemmel és lélekkel boncolgatva a mindenkori emberi társadalmi közösségekre jellemző értelem- és érzelemtérképet. Camilla Läckberg – ismétlem – ma már tényleg csak az írásból él. Mit mondjak, nagyon helyesen!

Szilvási Krisztián

2020.07.15