A titkosrendőrség mind a Rákosi-, mind pedig a Kádár-rendszer ökle volt. A név ugyan megváltozott, a funkció nem. A szocialista politikai rendőrség gyökeresen különbözött más államok belső biztonsági rendőrségétől: kifejezetten a kommunista struktúra megvédésére szolgált. Mivel az illetékes hatalom legitimitása felettébb gyenge lábakon állt, nélkülözhetetlen volt az állambiztonsági szerv szigorú lakossági kontrollja, a vélt vagy valós ellenzék-ellenség szemmel tartása, s ha kellett, intézkedések foganatosítása. Ezen a téren az erőszak is megengedett volt. A szervezet a kommunista hatalom formálásában, segítésében is mindvégig nélkülözhetetlen támasznak bizonyult. Hogyan alakult ki ez a helyzet? A kommunisták – szovjet katonai közreműködéssel – félreállították polgári és egyéb politikai riválisaikat, akik sokkal nagyobb tömegtámogatást élveztek, majd „felfalták saját gyermekeiket” ‒ igazi jakobinus módra.

A sztálini elv, „az állandóan éleződő osztályharc” szelleme lengte be országunkat, ahol a „bölcs vezér” szerint azon sem szabad meglepődnünk, ha mindenki gyanús, aki él. Az adott kor egyetlen biztos pontja a bizonytalanság volt. József Attila bár jóval korábban született, de ekkor vált igazán aktuálissá Levegőt! című verse: „És nem sejthetem, mikor lesz elég ok / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg”. Az ötvenes évek elejére a csengőfrász és a fekete autó réme mélyen beivódott a köztudatba. Az ellenségkép szovjet mintára alakult, és áthatotta az egész társadalmat. Itt nem egyszerűen a „bolhából csináltak elefántot”, hanem maguk teremtettek bolhát, s duzzasztották óriássá. Az egykori polgári alkalmazott, tulajdonos, birtokos, nyugati rokonnal vagy kapcsolattal rendelkező mind a levadászandók listájára került.

Ugyanakkor az itthon és a Szovjetunióban szocializálódott kommunisták közt is ellentét feszült, melyet fizikai és/vagy adminisztratív eszközökkel „orvosoltak”. A vesztes fél mindig a hazai káder volt. Ebben az érában a kölcsönös bizalmatlanság gerincet roppantott, a konform viselkedés irányába hatott. Nem véletlenül: az ÁVH módszerei között a fizikai erőszak, a brutalitás mindennapos volt, nem csupán a vallató agresszív természete dominált ezen a téren, hanem a megfelelési kényszer is. Az ÁVH mindinkább igyekezett a Párt elismerését kiérdemelni. Rákosiék viszont Moszkvához igazodtak, mivel az ő pórázán függtek. Ha a Kreml tájékán hűvösebb politikai szellő fújdogált, a „testvéri kommunisták is meghűltek” ‒ gyakran a „hóhért akasztják” helyzetébe kerültek, s vallatóból vallatottak lettek.

Erre a sorsra jutott az ÁVH egyik legbefolyásosabb személyisége, Péter Gábor is. A szerző nagyobb terjedelmet szentelt neki, egy vele készült interjút is szerepeltet a könyvben. A riport alapján képet kapunk Péter Gábor gyermekkoráról, eredeti foglalkozásáról, iskoláiról, egészségi állapotáról (gyógyult tbc), valamint a politikába történő korai bekapcsolódásáról és állambiztonsági ténykedéséről.

Az állambiztonság területén a Nagy Imre-korszakban (1953-1955) némi enyhülés mutatkozott, majd egy átmeneti visszarendeződés után bekövetkezett az 1956-os forradalom. A kádári konszolidáció első és második szakaszában a politikai rendőrség eltérő módon működött. Az első részben a közvetlen megtorlás, a másodikban a létező ellenfelek megosztása, soraikba való beépülés, lejárató kampányok szerepeltek, de a zsarolás és az együttműködésre késztetés mind megtalálható volt fegyvertárukban. A könyvben olvashatunk az egyházak elleni hadjáratról, bepillanthatunk a Mindszenty-ügy műhelytitkaiba, a választási hadjáratok manipulálásába, a választócédulák szelektív kiküldéséről sem megfeledkezve.

A hatvanas évek új tennivalókat hoztak: galerik, hippik, popzenészek figyelése. A titkosrendőrség különös gondot fordított a kutatóintézetek, az egyetemi világ fürkészésére, igyekezve a mindenre kíváncsi hatalom információk iránti igényét kielégíteni, de a vezetők közvetlen köreit is megfigyelték. Németh Miklós kormányfő az irodájából is kénytelen volt poloskát eltávolíttatni.

Az „ellenséggel” szemben folytatott harccal párhuzamosan a szervezeten belül permanens hatalmi csata folyt. A belső okokon túl külső tényezők is negatívan hatottak a politikai rendőrség működésére. Olvashatunk például arról a kontraszelekcióról, ami tovább csökkentette az állomány amúgy is csekély intellektuális szintjét. Ráadásul a pártállam gazdasági-politikai-morális válsága fokozott terhet rótt rájuk, ugyanakkor a hatalom ekkor már óvott a nyílt erőszaktól (szükség volt a nyugati kölcsönökre). A külvilág felé kedvező képet kellett mutatni, tekintetbe kellett venni az ellenzék külföldi kapcsolatait, meg kellett felelni az országunkról a „legvidámabb barakként” kialakult képnek. Ez a Nyugat felé való törekvés frusztrálta a titkosrendőrséget, szerepzavarba hozta azt.

A hazai formálódó rendszerváltás fokozott ellenérzést váltott ki az ortodox kommunista rezsimekből (keletnémet, cseh, román), intervenciós terveket is melengettek. A belső rendet korlátozó intézkedésekkel akarták megtartani, pl. a németek akadályozták a Csehszlovákián keresztüli Magyarországra történő utazást. Azonban a régi módszerekkel nem lehetett sakkban tartani a népességet: menekült, aki tudott. Az Ausztriába törekvő romániai menekültáradat a román-magyar és az osztrák-magyar határszakaszon is súlyos gondokat okozott, plusz feladatokat adott. Mint ismeretes, a Sopron határában rendezett „páneurópai piknik” (1989. augusztus 19.) végül a nyugati határ megnyitásához vezetett.

Ekkorra már megtörtént Nagy Imrének és társainak újratemetése (1989. június 16.), meghalt a Kádár-rendszer névadója (1989. július 6.), egyre közelebb kerültünk a polgári rendszerváltáshoz. Barta Róbert történész ezt a magyarországi folyamatot a „refolució” terminussal írta körül, ami a forradalom és reform elegyét jelenti.

A régi rezsim tán legutolsó jelentős titkosszolgálati feladata Nagy Imrének és társainak újratemetési szertartása, békés jellegének biztosítása volt. A rendezés logisztikája, a biztosítók példátlanul nagy száma a régi szállóigét juttathatja eszünkbe: „Ha békét akarsz, készülj a háborúra!”. Míg a politikai szereplők és a család szándéka a kegyelet, a végtisztesség megadása volt, a titkosszolgálat fél szemmel a provokáció lehetőségére is készen állt.

A kötet szükségszerűen kitér a későbbi ügynökakták sorsára, hozzáférhetőségére és korlátaira, a méltánytalanul meghurcoltak rehabilitációjának nehézségeire. Különösen fontos kérdések ezek, mert nálunk nem született lusztrációs törvény, ami a hatalom addigi birtokosait határozott időre száműzte volna a politikai szférából.

Csiszár Antal