Lionel Essrog Tourette-szindrómás. No nem az a szimpla, hollywoodi filmekre jellemző, változatos szituációkban hirtelen káromkodó személy. Lionel ízig-vérig tourettes, a szó legvalódibb értelmében. Az ebben a betegségben szenvedőket gyakorta gúnyolják és előszeretettel állítják be idiótának, pont, mint ahogy a főszereplőnket is.

Pedig a Tourette-szindróma önmagában nem jelent alacsonyabb intelligenciát, nem lesz buta attól valaki, hogy kényszeres mozdulatokat és kifejezéseket használ. A tourettes agyban megakadnak a dolgok: például ellenállhatatlan kísértést érez, hogy megfogja valaki vállát. És ha éppen ötös napja van, akkor ötször kell megfogni a másik vállát, aztán ötször becsukni és kinyitni az ajtót, aztán öt szendvicset rendelni a büfében, amit kizárólag öt szalvétával lehet csak megfogni. Utána ötször elmondani ugyanazt a nevet az ismerősének, ezt követően pedig már, amikor az agyára ment az ötös szám, ötször beletúrni a saját hajába. Ha pedig valaki mond valamit, amiből remek rímeket és anagrammákat lehet gyártani, akkor igenis muszáj, sőt így írom: MUSZÁJ rímeket, krímeket, krémeket, pékkrémeket gyártani.

Elfáradtál az előző bekezdés olvasásában? Képzeld el, milyen lehet ez folyamatosan, egy életen át. Ha pedig ez nem lenne elég, Lionel mindemellett apátlan-anyátlan, akit az árvaházból három másik társával együtt egy kispályás bűnöző, Frank Minna emel ki. Félig legális munkákkal kezdenek, rejtélyes furgonok tartalmát kell rohamtempóban lepakolni vagy éppen őrizni. Majd eltelik pár év, és Minna nyomozóirodát nyit egy sofőrszolgálat leple alatt. Közben felbukkan a brooklyni gengsztervilág apraja-nagyja, saját érdekeltségeiket magukkal hozva. Egy nap aztán megölik Minnát (nem lövök le nagy poént, ezzel kezdődik a könyv), Lionel pedig minden kényszerével felfegyverkezve nekilát, hogy kinyomozza és megbosszulja főnöke, kvázi apafigurájának halálát.

Mivel az egész regény Lionel szemszögéből mesélődik, így a Tourette csúcsra van járatva. Kell is hozzá legalább 50 oldal, mire az olvasó teljesen megszokja a legfurcsább módokon előtörő kényszereket, vagy ahogy főhősünk nevezi: „tikkeket”. Ezek egyrészről sokszor bajba sodorják, másrészről védik, hiszen senki nem veszi komolyan „szegény szerencsétlen idiótát”, harmadrészt segítik, hiszen a kényszerességnek vannak előnyei is. Ilyen például a rendszeretet vagy az, hogyha hat-hétszer leellenőrzöl valamit, akkor akaratlanul is megfigyelsz és megjegyzel apró részleteket. Nyomozópalántánk pedig korántsem hülye, össze is rakja ezeket az információkat. Az más kérdés, hogy a megoldás maga nem túl izgalmas, főleg a főhőshöz képest. Az Árva Brooklyn inkább pszichológiai tanulmány, érdekes betekintés egy különös betegséggel élő ember életébe, mintsem krimi. De ez nem feltétlen baj.

Mellette a másik remek eleme a regénynek Brooklyn világa. Még pár nappal a könyv befejezése után is emlékszem, melyik üzlet melyik étterem mellett volt, vagy hogy melyik utcákon keresztül lehet eljutni egyik helyről a másikra. A helyi lakosok meg egyszerűen megszólalnak a leírások alapján, még akkor is, ha szinte alig van tényleges soruk a szövegben. Az pedig külön szép, ahogy az egész „idilli, nagyvárosiasan nyugalmas” környéket átszövi a gengszterek világa. Nagyon sokszor csak apró utalásokon keresztül mutatják meg a sötét oldalt, de épp ettől válik élvezetessé a dolog.

Ez lenne hát az Árva Brooklyn. A noiros hangvételt leginkább a gengszterek jelenléte miatt érezhetjük (mindenki sáros egy kicsit), valamint azért, mert a „Minna-fiúk”, vagyis a négy egykori rakodófiú férfivá érve, sofőrként és magánnyomozó segédként állandóan öltönyt hordanak. Persze előkerül egy felejthető femme fatale, de ő túl sok nyomot nem hagy, hiába része a cselekménynek. Nem sikerült elég karakteresre a személye. Ám ennyiben ki is merül a klasszikus „noirság”. Mert egyébként maga a könyv a kilencvenes években játszódik. Ennek kisebb-nagyobb jeleivel: itt-ott felbukkannak mobiltelefonok, Prince már túl van az aranykorán, vagy, hogy a hippikorszak „maradványaként” itt marad, sőt felerősödik a zen tana.

A könyv megjelenése után a színész Edward Norton (a képen jobbra, tőle balra Jonathan Lethem, a szerző) lecsapott a megfilmesítési jogokra, ám 20 évnek kellett eltelnie a megvalósításhoz. Sokan sokféle hibát találtak ebben az adaptációban. A leggyakoribbak közé tartozik a szereplők öregítése, többek között a 28-29 év körüli Lionel Essrogot is az idén már 50 éves Edward Norton alakítja. Ám szerintem a fő probléma a noirra való ráerősítés miatt van. Ugyanis Norton nemes egyszerűséggel kiherélte a történetet, meghagyta az alapvázat, majd átrakta az egészet az ötvenes évekbe. És ez nem kizárólag a könyvet olvasók szokásos hőbörgése tőlem. Fentebb írtam pár példát a kilencvenes évek jegyeire, na ezek hiába lényeges pontjai a cselekménynek (mondjuk, hogy két ember képes egymással beszélni mobilon), ha az ötvenes években még közel s távol nem voltak mobilok. Közben persze akadt még vietnámi háború, megerősödött a környezetvédelem, és a szegregáció visszaszorításáért is történtek lépések, meg hát valljuk meg őszintén, 40 év alatt amúgy is sokat szokott változni bármilyen társadalom.

Röviden és érthetően: a probléma az, hogy nem ugyanazok a motivációi az ötvenes évekbeli és a kilencvenes évekbeli rosszfiúknak. Vannak alapvonások: pénz, hatalom, miegymás, de a többire erős befolyással van a korszellem. Éppen ezért a filmben a megoldást is megváltoztatták, ezzel pedig egy abszolút különálló művet hoztak létre Nortonék. Jelen esetben ténylegesen kell érteni a borítón szereplő szöveget: „A mozifilm alapjául szolgáló regény”. Lehet a könyvet és a filmet is élvezni, de maradjunk annyiban: mindkettőben egy Tourette-szindrómás férfi kezd el nyomozni a főnöke gyilkosa után. És azért az is bátran kijelenthető, hogy nagy valószínűséggel egyikből se lesz korszakos mű. De ez ne tántorítson el senkit, ennek a kijelentésnek ellenére is, igenis érdemes foglalkozni ezzel a történettel. És ha már lehet választani: én a könyvet ajánlom.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Bácsi Kinga
Forrás: hetediksor.hu