A szerző a második világháború végétől követi nyomon ökonómiai helyzetünk alakulását a rendszerváltásig, szorosan beágyazva hazánk politikai feltételrendszerébe. Magyarország a kialakuló kétpólusú világ kevésbé boldog felébe került. Három év alatt a korábbi tőkés rendszer gazdasági alapjait felszámolták (magántulajdon mind szélesebb körű megszüntetése, földosztás stb.). A gazdasági intézkedések erősen politikai töltetűek voltak, mindent a kommunisták hatalomra juttatása, majd a megtartása érdekében tettek. Mindezt egy olyan gazdasági háttérrel, melyet a grandiózus háborús veszteségek mellett méltánytalan dollárárfolyamon megszabott jóvátételi kötelezettségek terheltek. Súlyosbította a helyzetet a világtörténelem legnagyobb inflációjának a produkálása. Bár az inflációt leküzdötték, valutaváltásra (forint bevezetése) került sor, melynek anyagi alapját részben az amerikaiak által visszaszolgáltatott aranytartalékunk képezte.

A magyar gazdaság szovjet vágányra állítása megszabta az elkövetkező évtizedek történéseit. Elszakadva a világpiactól, a gazdasági autarkiára berendezkedett szocialista világ részeként hagyományos sikeres iparágainkat mellőzve, a vas és acél országává formálódtunk úgy, hogy ehhez minden feltétel hiányzott (vasérc és feketeszén szűkös készletei miatt szovjet import.) Az első hároméves terv, mely a zilált gazdasági életünk szanálását tűzte ki célul, a határidőnél korábban megvalósult. Ez a tény a pártvezetés voluntarista gazdaságpolitikáját bátorította. A túlfeszített ötéves tervek korszaka köszöntött be. A lakossági fogyasztást drasztikusan visszafogták, a még meglévő csekély magánszektort túladóztatással fojtották meg, a parasztságot mértéktelen beszolgáltatási kötelezettséggel sújtották, így az emberek hamarosan megismerték a gazdasági szabotázs, a tervbűncselekmény és a közellátás veszélyeztetettsége fogalmát, valamint az azzal járó repressziókat (megtorló intézkedések).

A parasztság hamar megérezte, hogy a földosztás tiszavirág életű, hamarosan a nagyüzemi mezőgazdaság megteremtése körvonalazódott, mindez tetézve a földműves társadalom manipulatív megosztásával (szovjet módra zajlott a kulák-kérdés megoldása). A földjüktől megfosztott parasztok tekintélyes része hátat fordított a falunak, s a tervgazdálkodás keretei között felépült „szocialista városok” építőjévé lett. Az ötvenes évek elejére a felhalmozás és fogyasztás arányának túlzott eltolódása a termelőeszközök gyártására ellátási szűkösséghez, valamint az életszínvonal drasztikus visszaeséséhez vezetett, átmenetileg jegyrendszer bevezetésére is sor került. A feszített iparfejlesztés az ország munkaerő-tartalékainak maximális igénybevételéhez vezetett.

Az elavult, amortizálódott technika, valamint az agyonhajszolt és alulfizetett dolgozók együttese borítékolta a kudarcot. A tervutasításos gazdaság megbénította az alkotó erőt. A vezetés erősen aluliskolázott pártkatonák sorából került ki, a régi szakemberek részben távoztak az országból, részben büntető intézetekben sínylődtek. Az irányítás terén átgondolatlanság, keszekuszaság uralkodott. Ágazati igazgatóságok, minisztériumok összevonása és szétválasztása, a hiányosságok szabotázsként való feltüntetése uralkodott abban a hisztérikus légkörben, mely a harmadik világháború várható közeli kitörésével riogatott. Mindez persze nem kedvezett a produktív, harmonikus, alkotó munkának.

1953-tól a részleges fordulat (Nagy Imre kormányának politikája) következett be: a közellátás javítása, az adósságok mérséklése, a TSZ-ből való kilépés lehetősége – mindez biztatóbb távlatokat ígért, de sajnos elfújta a Kremlből ismét feltámadt hideg politikai szél. 1956 után a Kádár János nevével fémjelzett korszak gazdasági konszolidációs politikáját a „testvérországok” pénz- és természetbeni segélyei is támogatták. Hangulatjavító intézkedésként béremelésekre került sor, ugyanakkor a Nagy Imre-kormány idején megkezdődött gazdasági reformtörekvések elhaltak, és az államdósság nőtt. A hatvanas évek közepére világossá vált, hogy irányváltásra van szükség: a tervutasításos gazdálkodás lehetőségei kimerültek, sokasodott a minőségi reklamáció, mert a termékek választéka és minősége egyaránt elégtelen volt. A Nyers Rezső és társai által kidolgozott új gazdasági mechanizmus hazánkban 1988. január elsejével lépett életbe. A tervutasítás háttérbe szorult, gazdasági szabályozók váltották fel, a tervszámok csökkentek, és nagyobb gondot fordítottak az ellátás bővítésére.

A termelőszövetkezetek újjászervezése, valamint a magántermelés háztáji támogatása hamarosan megtöltötte az üzleteket. Kialakult a legvidámabb barakk arculata. A háztartási gépekkel való ellátottság, a hétvégi telek, a szocialista relációjú gépjárműpark mind több magántulajdonosa javította a társadalmi közérzetet. A kormány ártámogató politikája (dotációk) olcsóbbá tették a megélhetést a mesterségesen alacsonyan tartott bérek ellenére. De a javuló életszínvonal ellentmondásos reakciókat váltott ki: ortodox kommunista körök a szocialista eszményeket féltették a fogyasztói mentalitás túltengésétől, és a túl sok bírálat és kritika hatására a reformokat részben visszavonták, megnövelték a központi irányítás szerepét. Az olajválság végképp megtörte a magyar gazdaságot: kitűnt az alacsony hatékonyság, a cserearányok számunkra kedvezőtlenül alakultak. Bár szoros kapcsolataink voltak a tőkés országokkal, mind nyilvánvalóbb lett, hogy a nyugati piac követelményeinek nem tudunk megfelelni.

Az életszínvonal politikai kérdés volt, ez vezetett az ország nagyarányú eladósodásához, az áremelésekhez, majd – többszöri sikertelen szovjet vétó után – a nyolcvanas évek elején az IMF-hez (International Monetary Fund – Nemzetközi Valutaalap) és a Világbankhoz való csatlakozáshoz. 1985 után egyre nehezedő helyzetünkben került sor a részleges magánosításra, a tőkés elemek előtti (egyre szélesebb) kapuk kitárására, az adóreformra (személyi jövedelemadó, általános forgalmi adó, társasági adó bevezetése), a bankrendszer átalakítására, a társasági törvény megszületésére, valamint a tőzsde megnyitására. Mindez már előrevetítette a teljes gazdasági-politikai rendszerváltást.

Csiszár Antal