Könyvsorozatának új része egy már régebben általa érintett (Somogyi-B. Szabó: Az erdélyi fejedelemség hadserege. Bp.: Zrínyi, 1996) témát dolgoz fel részletesen, az Erdélyi fejedelemség katasztrófáját 1657 és 1662 között. Ez az a hat év, amelyben Erdély addigi relatíve magasabb pozíciójából egy román vajdaság szintjére zuhan vissza, ahol a fejedelmeket sűrűn váltogatják az ország élén.

A könyv kronológiai rendben írja le az eseményeket (történelemnél mondjuk nehéz lenne a Mementó című film módszerét alkalmazni…), logikus és könnyen követhető. Az első fejezetben a szerző röviden bemutatja az események helyszínét, az Erdélyi Fejedelemséget mint entitást és a történelmi kontextust, amelyben létrejöhetett és létezett. Ezt követően jön az eseménytörténet, egyes uralkodók szerint, lineárisan. A könyv sok szempontból nagyon populáris, könnyen emészthető, és annak sem jelent problémát a megértése, aki nem nagyon van képben az adott történelmi eseménysort illetően. B. Szabó ugyan többször is idéz egy-egy kulcsfontosságú vagy korjellemző forrást, ugyanakkor messze nem egy tanulmány befogadási szintjén állnak a könyv fejezetei. Jegyzetek bár vannak, de oldalanként maximum egy vagy kettő, így nem kell állandóan az olvasónak járatnia a fejét föl s alá. Ami persze előny egy ismeretterjesztő könyvnél, az hátrány egy kemény szakmai könyvre vágyakozó elvakult törimániásnál, aki még többet akar (= én + néhány fanatikus megyénként). Nagyon tetszettek ellenben a fejezetek elején felvillantott Shakespeare idézetek (tanúskodva a szerző jó ízléséről és klasszikus műveltségéről), amelyek az adott történelmi esetet szépirodalmi szinten vezetik be. A kötetet térképvázlatok és válogatott (nem túl bő) bibliográfia zárja.

Azért volt hiányérzetem. Először is, a történész korábbi könyveivel ellentétben a hadtörténelem alulmaradt a politikatörténettel szemben. Sem a XVII. század közepi erdélyi, sem a török vagy Habsburg haderő összetételéről, minőségéről nem kapunk kellő képet. A kötetben említett csatákhoz, ostromokhoz nincsenek külön térképek (ábrázolások igen). A hadjáratok irányát a könyv végén lévő térképgyűjteményben megtalálni, ezek viszont meglehetősen kicsik (a kiadás fizikai paramétereiből kifolyólag) és emiatt zsúfoltak (pozitívan nézve: információban gazdagok). Kicsit több háborút vártam, na!

Ettől függetlenül B. Szabó János könyve nagyon hasznos időutazás egy tragikus kor közepébe. Számomra a könyv legfőbb konklúziója megerősítette régi meggyőződésemet: a történelmet nem lehet az annales iskola módján tárgyalni, amely majdhogynem marxista-darwinista vonalon puszta demográfiai és szociológiai folyamatokra redukálja azt, s igenis az egyén komolyan képes befolyást gyakorolni egy-egy térség jövőjére. II. Rákóczi György hibás döntéseinek a következményei a mai napig élnek – nem a demográfia hatott 1657-1662-ben a fejedelemre, hanem annak ostobasága hatott mondjuk a Partium és Erdély demográfiájára (pl.: Szejdi-járás). Nem vitatva az annalisták munkáját (Fernand Braudel művei nagy kedvenceim), nálam a történelem mégiscsak elsősorban az eseménytörténetet jelenti, avítt módon uralkodókkal, hadjáratokkal, amely cselekményeket kiegészít, árnyal és magyaráz a kor társadalmi összefüggéseinek ismerete. II. Rákóczi György – II. Rákóczi Ferenc nagyapja – édesapjától örökölte Erdély trónját, és I. Rákóczi György emellett jelentős tekintélyt és teli államkincstárat hagyott fiára. Ambiciózus apjához hasonlóan az ifjú fejedelem nagy álmokat dédelgetett, ám ehhez sajnos – mint utólag kimondható – nem társult politikai realitásérzék és személyes felelősségvállalás.

Nagyon sokszor hajlamosak magyarként minden rosszért a Habsburg uralkodóinkat hibáztatni, például amiért olyan sokáig a török uralkodott az ország közepén, holott célszerű lenne figyelembe venni az osztrák ház külpolitikai nehézségeit. A spanyol korona csak lazán kapcsolódott az osztrák ághoz – és megvoltak saját bajai ‒, míg a német-római császári korona nem járt tényleges hatalommal. A Német-római Birodalom olyan konglomerátum volt, amelynek irányításához igen nagy politikai rugalmasság szükségeltetett az eltérő érdekű fejedelemségek kusza hálójában. B. Szabó könyve nagyon jól bemutatja, hogy emiatt mennyire óvatosan kellett bánni a még mindig nagyon erős Oszmán Birodalommal, hiszen egy nem kellő előkészítéssel elkezdett háború igencsak rosszul is elsülhetett volna, s annak éppen mi magyarok ittuk volna meg a levét elsőként. II. Rákóczi György pontosan ezért igen komolyan elítélhető személy, aki még akkor sem volt képes lelépni posztjáról, amikor már nyilvánvaló volt, hogy csak bajt hoz az országára, és emberek tízezrei veszítik el életüket, szabadságukat vagy vagyonukat felelőtlensége miatt. Ehhez még ráadásul képes volt magát a kereszténység bajnoka pózába vágni, amikor a portához vezető út bezárult előtte, miközben jó hosszú ideig nagyon is megfelelt neki a török hűbér. Nagy tanulság, hogy a politikusi poszt betöltése bizony nem játék, és az, ha magasra tekint valaki, még nem teszi naggyá. Bethlen is – aki egyébként sok szempontból igencsak kétes alak volt – attól lett nagy fejedelem, hogy képes volt erőforrásait és lehetőségeit jól felmérni, és azokat megfelelő időben, minimális kockázattal kiaknázni.

Összegezve véleményemet, noha a szerző eddigi Corvina Kiadónál megjelent kötetei közül ez tetszett eddig legkevésbé, egy remek áttekintésről van szó, amely sok szempontból új színben (mégpedig éles kontúrú komor színekkel) mutatja be Erdély politikai döntéshozóit, akiktől olyan sokat várt akkoriban a nemzet, s cserébe tragédiát kapott.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.