A Locke család tragédiákkal megterhelt történetét mutatja be, akik egy súlyos bűncselekmény után elköltöznek egy ódon házba, amit mindenki csak Kulcsháznak hív. (A popkulturális utalásokat erősítendő a történetnek otthont adó várost Lovecraftnak hívják.) A Kulcsház aztán szépen lassan feltárja titkait, elszabadul egy démon (?), és a család kínkeservesen megküzd minden hétköznapi vagy fantáziába illő eseménnyel, miközben minden a ház kulcsai körül forog.

A Locke & Key átadhatatlanul lendületes olvasmány, lekörözi a nálánál sokkal felületesebb(nek tűnő) szuperhős történeteket is. Mert azt azért le kell szögezni, hogy a sztori nem megterhelő, annak ellenére, hogy súlyos események vannak benne. Tényleg olyan, mint egy King-regény. Kikapcsolódást nyújt. A fordulatok akár még sejthetők is, a karakterrajzok már az első kötetben kész vannak, aztán csak kicsit árnyalja őket Hill, és az is nagyon kiszámítható, hogy a könyvek elejétől kezdve tele vannak szórva olyan elemekkel, titkokkal, rejtélyekkel, amelyeknek köszönhetően lehet majd tovább építkezni.

Hogy aztán miért van az, hogy mégsem csak egy szimpla horror-képregény? Leginkább Gabriel Rodriguez, illetve Hill és a rajzoló közti érezhető összhang miatt. Rodriguez kissé gyerekesnek tűnő (de nem karikatúraszerű) képei tartottak eddig távol ezektől a kötetektől, de be kell látnom, hogy nagyon tehetséges. Nehéz ezt szavakban leírni. Nem úgy gyerekes, mint mondjuk Skottie Young, hanem olyan, mintha egy gyerek első próbálkozása lenne, és ezért bumszli fejeket rajzol nagy szemekkel, eltúlzott és aránytalannak tűnő testfelépítésekkel. De ez csak a látszat, elképesztően részletes és kifejező rajzok vannak a kötetekben, amikor pedig Hill is sziporkázik, akkor abból nagyon nagy dolgok születnek, mint például amikor a második könyvben a gyerekek naptárszerűen bemutatva csapnak össze a gonosszal, egy-egy oldalon megrajzolva egy máshol egész füzetet érdemlő akciót. Arról nem beszélve, hogy a naptárnak rögtön utána egészen nagy jelentősége lesz.

Minden képregénysztori életében eljön az a pillanat, amikor flashbackekkel dobják fel a történetet. Van, ahol ez szerves része a koncepciónak, van ahol teljesen esetlenül van belehajítva. A Locke & Key harmadik kötetének nagy része is flashback, de Joe Hill író elképzelése annyira kerek, hogy itt még véletlenül sem kényszeres a visszanézés.

Végre megtudjuk, mi is történt a Locke-család múltjában, és persze az már nyilvánvaló volt korábban is, hogy valami nagyon sötét és megrázó dologról van szó. Nem lenne jó leírni az eseményeket, mert vannak benne csavarok bőven. Legyen elég csak annyi, hogy van itt kivégzés, a gonosznak utat nyitó kapu (hisz’ végig a kulcs volt a téma), kamaszos féltékenység és gyilkosságvágy. Vérbeli pszichohorror témák, és persze mindez kicsúcsosodik egy olyan fináléban, amitől minden horror rajongó megnyalhatja a tíz ujját.

Na de ez tényleg csak a felszín. A történet mondandója is itt kristályosodott ki, persze nem szájbarágósan, mert bár az akciószegmensekben cseppnyi visszafogottság sincs, a karakterek, a szájukba adott mondatok nem akarnak többnek látszani. Ezzel kicsit kontrasztban állnak Gabriel Rodriguez egyedi stílusú és sokszor elrugaszkodott rajzai, de a nagyszabású végjátékhoz ez kifejezetten illik, így nem billenti ki a képregényt a végig rá jellemző egyensúlyból.

Sok téma van, amin el lehetne merengeni, mint például, hogy milyen érzékeny dolgokat olvashatunk az apa-fiú kapcsolatról, a családi tragédiák mögött álló összetartó erőkről és minden olyan földhözragadt, valós dologról, ami miatt a jó fantasy/horror történetek semmiben sem alacsonyabb rendűek egy jó irodalmi élménynél.

Még nem olvastam el a Locke & Key később megjelent füzeteit, amelyek elvileg csak kisebb melléksztorik, de úgy gondolom, hogy bármennyire is érdekes az a világ, amit itt megalkotott Hill és Rodriguez, ez a történet így kerek egész és megbonthatatlan, még akkor is, ha vannak apróbb szálak elvarratlanul, de azok nem igazán adnának hozzá semmit. A Locke & Key attól is jó élmény, hogy valóban le lett zárva. A mai hedonista, „mindenből még többet” világban ez nagyon sokat érő mértékletesség.

Dankó János
Forrás: langologitarok.blog.hu és langologitarok.blog.hu