112

Stephen King: Emelkedés

Könyvkritika

stephen-king-emelkedes

A Castle Rockban élő belsőépítész, Scott Carrey hétköznapjainak egyhangúságát mindössze a szomszédjába költözött leszbikus házaspárral néhanapján folytatott viták törik meg: Missy Donaldson és Deirdre McComb kutyái rendszeresen Scott házának gyepén végzik nagydolgukat, amit a férfi többször is szóvá tesz, eredménytelenül.

Azonban történik még valami, ami Scott életében szép lassan átveszi a központi szerepet: rejtélyes fogyással kell szembenéznie, napról napra egyenletesen kb. fél-egy kilót veszít súlyából úgy, hogy közben ez a testfelépítésén egyáltalán nem látszik. Bármennyit is eszik, a fogyás megállíthatatlan, ráadásul azt tapasztalja, hogyha valamilyen tárggyal (székkel vagy súlyzóval) a kezében méretkezik, azok tömegét a mérleg egyáltalán nem érzékeli. Egyedül barátjának és háziorvosának, dr. Bob Ellisnek mesél az egyre nyugtalanítóbbá váló dologról, de még az ő tanácstalansága ellenére sem vállalja, hogy komolyabb orvos kivizsgálásnak vesse alá magát, nem szeretné ugyanis, ha rajta kísérletezne az orvostudomány.

Mindezzel párhuzamosan, amikor Scott megtudja, hogy a Missy és Deirdre által működtetett étterem a helyiek előítéletes viszonyulása miatt a csőd szélén áll, a korábbi vitáik ellenére szokatlan empátiáról tanúságot téve elhatározza, hogy segít nekik. Erre jó alkalomnak mutatkozik a kisváros nagy hagyományú, Pulykaporoszka névre keresztelt futóversenye, amelynek győztese kivételes tiszteletre és bánásmódra számíthat. Scott a rejtélyes betegségéből adódó képességeit kihasználva próbál segíteni a versenyen induló Deirdre-nek, a tette pedig egészen jó kis csapattá kovácsolja össze a belőle, a két nőből, valamint az Ellis dokiból és feleségéből álló társaságot. Immár öten osztoznak Scott titkán, azonban ellenszerük nincs a bajára, és vele együtt tisztában vannak azzal, hogy amennyiben nem sikerül valahogy megfékezni az időközben felgyorsuló fogyást, a férfi előbb-utóbb elveszíti a kötődést – a szó legfizikaibb értelmében – a Földdel.

Az Emelkedés 2018-ban elnyerte az év horrorregénye címet a Goodreads olvasóinak szavazata alapján. Rögtön mondhatnánk, hogy ebben semmi meglepő nincs, hiszen a szórakoztató irodalom egyik legolvasottabb és legnépszerűbb szerzőjének könyveivel elég gyakran megesik ez mostanság (és korábban, az internet kora előtt sem volt ritka, hogy rangos díjakat nyert egy-egy művével). Ennek ellenére mégis fura ezt tudomásul venni, amikor az ember olvasóként azzal szembesül, hogy terjedelméből adódóan az Emelkedés „csak” egy kisregény, ráadásul még jóindulattal sem sorolható a horror műfajába (legalábbis szerény véleményem szerint). Nem célom minősíteni a Goodreads-en szavazók véleményét, de nehezen tudom elképzelni, hogy ebben a műfajban ne akadt volna ennél kiemelkedőbb alkotás az említett évben. Érzésem szerint az elismerés inkább szól magának a szerzőnek, mint a könyvnek. Na de végül is ez a legkevésbé sem Stephen King sara.

Amit viszont már sokkal inkább neki lehetne felróni, hogy önálló kötetként publikálta a kisregényt. Nem mondom, hogy teljesen példa nélküli, ugyanis terjedelmes életművében volt néhány tőle szokatlanul rövidnek számító mű – pl. A coloradói kölyök, a Joyland, a Tom Gordon, segíts! –, az Emelkedésről azonban azt hiszem, szinte túlzás nélkül kijelenthető, ez a legrövidebb King-(kis)regény (talán az Ezüst pisztolygolyókat leszámítva, amelynél viszont az alapötletet és szerkezeti felépítést tekintve is indokolt a dolog). Valószínűleg a magyar kiadást gondozó Európa Könyvkiadónál is érezhették ezt, amikor úgy döntöttek, megfejelik az alig 180 oldalnyi, a megszokottnál kissé nagyobb betűmérettel és sorközzel szedett kisregényt egy bónusszal, ami történetesen több mint 70 oldal a szerző 2019-es, magyarul 2020 júliusában megjelenő, Az intézet című regényéből. Ennek köszönhetően a magyar kiadás egészen szokatlanra sikerült.

Na de ha eltekintünk az előbb említett furcsaságoktól, és különösebben azon sem rágódunk, hogy műfajilag hová soroljuk King kisregényét, alapvetően elmondhatjuk, hogy egy kedves kis történetet kaptunk tőle. Csak éppen nem biztos, hogy ez az a jelző, ami a rajongói számára elsőre beugrik vagy megfogalmazódik elvárásként vele kapcsolatban. Mivel annyira azért nem szokatlan Kingtől, hogy a horror vagy thriller határait túllépő dologgal rukkoljon elő, ráadásul az Emelkedésben van pár dolog, amiben a szerző nem hazudtolja meg önmagát – egyrészt ott van a történet alaphangját megadó minimális természetfölötti adalék, másrészt a tőle jól megszokott elbeszélési stílus, és talán a záró mozzanattal az olvasóban maradó sok-sok kérdés –, a végeredmény rossznak éppen nem mondható, csak valahogy mégis hiányérzete van az embernek olvasás után. Persze itt most ki lehetne emelni egy másfajta dimenzióját a történetnek, amelyben egyfelől ott vannak a napjainkban egyre inkább felerősödő társadalmi előítéletek (ami egy Castle Rock-szerű kisvárosban még hangsúlyosabban van jelen), másfelől pedig az elfogadás, az önzetlenség, a segítőkészség, a barátság, mégis azt gondolom, hogy King kisregénye mindezekkel együtt kevés. Ha hasonlattal akarnék élni: olvasóként kb. annyira tett rám hatást, mint kiszáradt földre egy rövid futózápor. Kis ideig felfrissített és elgondolkodtatott, de hamar elmúlt a hatása, és valószínűleg egy év múlva szinte semmire nem fogok emlékezni belőle. Ha nem önálló kötetként, hanem mondjuk egy kisregény-gyűjtemény részeként olvasom, még két-három hasonló történettel együtt (amire egyébként van pár sikeres példa a szerző életművében), akkor lehet, hogy másképpen ítélném meg. Így viszont marad ez a felemás érzés.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com

2020.07.01