Az 1876-ban az országgyűlés által elfogadott 15. törvénycikkely intézkedett arról is, hogy a szövetkezett községek körorvosai a körzet szegényeit ingyen, a vagyonosabbakat térítés ellenében lássák el. Hogy ki volt a jogosult az ingyenes ellátásra, arról a település választott vezetése döntött. Fél évszázaddal korábban egy tolnai felmérés, amelyre a vármegye 62 települése küldött be adatokat, arról tudósít, hogy mindösszesen a jelentők közül 11 településen van orvos, mégpedig jobbára a mezővárosokban. Városra kellett szekereztetni tehát a beteget, ha orvosi ellátást akart, vagy ha nem lehetett ezt megvalósítani, akkor még több pénzért az orvost kellett kihívni hozzá. Nem is éltek ezekkel a lehetőségekkel gyakran a falvak lakói, hanem inkább a gyógyfüvekben, népi gyógymódokban keresték az enyhülést, gyógyulást. Aztán az idő előrehaladtával, a 19. század ötvenes, hatvanas éveiben egyre gyakoribbá vált, hogy egyes nagybirtokok, uradalmak orvosokat hívtak a dolgozóik, cselédeik ellátására, akik szolgálati lakást, fuvart és javadalmazást kaptak cserében. Sokszor ez fürdők alapításával, fürdőorvosok hívásával kezdődött, akik aztán általános rendelést is indítottak.

Szigorúan szabályozták működésüket (ÓMI Városi Könyvtár CC BY-NC-ND)

Az uradalmi orvosok tehát fogadták, látogatták a nem az uradalomhoz tartozó betegeket is, természetesen díjazás fejében. Aztán az orvos nélküli községek is szervezkedni kezdtek, a 20. század eleji gyakorlatnak megfelelően 3-4000 ember tudott eltartani egy orvost, így sokszor 4-5 falunak kellett társulni, megegyezni ahhoz, hogy körorvosi állást hirdessenek. Természetesen viták voltak arról, melyik településen lakjon, hogyan építsék fel az orvoslakást, későbbiekben pedig a rendelőket. Mert ahogyan az manapság is zajlik a falvakban, az akkori körorvosok is csak a kijelölt napokon, időben jelentek meg egy-egy a körorvossághoz tartozó faluban. A doktor ellátmányához a falvak éves adójuk arányában járultak hozzá, de persze a pácienseknek is fizetni kellett. Méghozzá nem is keveset: egy 1909-es, tehát az ország legjobb éveiben született tarifatábla szerint a kiszálló orvos fuvardíja két korona volt, a kiszállási díjért nappal 4 korona 20 fillért kellett fizetni, éjszaka pedig egy koronával többet.

A jellegzetes formájú orvosi táska (Katona József Múzeum PDM)

A felírt medicinákat az előbb inkább csak városokban, aztán a nagyobb falvakban is megjelenő patikákban lehetett kiváltani, de nem volt ritka az sem, hogy a körorvosnak volt kisebb patikája, gyógyszerkészlete. Az orvoslakás természetesen csak addig állt az orvos rendelkezésére, amíg aktívan tevékenykedett, az adatok alapján elég nagy volt a fluktuáció, hiszen ha tehetősebb helyek hirdettek körorvosi állást, oda szegényebb körzetekből is pályáztak. A körorvos tekintélyben a jegyző, a pap és a bíró után következett, valahol a tanítóval azonos szinten. Egyetemet végzett, nadrágos ember volt, megbecsült tagja a falu társadalmának.

Címlapkép: Egy természetjáró körorvos (középen) 1970 körül (Gróf Esterházy Károly Múzeum CC BY-NC-ND)

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu