Legalábbis szerintem. Mert hogy az Adaptáció – az egyik legnagyobb antifilm, amit valaha láttam – megszülethetett, ahhoz ilyen észre volt szükség. Az egész ott kezdődött, hogy Charlie Kaufman, míg zajlott előző munkájának, a John Malkovich-menetnek a forgatása, elkezdte írni új forgatókönyvét: egy orchideákról szóló filmet Suzan Orlean könyvéből. Ám Kaufman elakadt, az istennek sem tudott épkézláb filmet kiagyalni a virágokról írott könyvből. Ekkor jött az elborult szikra – megírja azt, hogy nem tud írni. Saját szenvedéseit, alkotói zsákutcáját szőtte bele a történetbe, ezáltal pedig a valóság és fikció olyan keverékét sikerült létrehoznia, ahol talán már ő maga sem tudta, hol van a kettő közti határvonal. Az orchideatolvajt (amit végül képtelen volt megírni) eredetileg Jonathan Demme rendezte volna. Mikor Kaufman elkészült az Adaptációval, ezzel a fiktív valósággal, Spike Jonze, a Malkovich-menet rendezője szinte könyörgött Demme-nek, hadd rendezhesse meg ő Kaufman új forgatókönyvét. Így lett végül a Demme rendezte Orchideatolvajból egy Jonze rendezte Adaptáció – egy anti-hollywoodi szürreális mozi.

A filmben nemcsak Charlie Kaufman kapott helyet (főszerepet), hanem kitalált ikertestvére, Donald is, aki Charlie ellenpontjaként sikeres, ötletteli, nagyvilági figura. Mindkét szerepet Nicolas Cage játssza, aki brillírozik a feladatban. Szimultán jelenít meg két, egymástól teljesen elütő személyiséget. A szinte skizofrén játék adja a film alfáját és omegáját, amitől az dinamikus lesz akkor is, amikor az égvilágon semmi sem történik. Azonban nemcsak a két fő karakter kétpólusú, hanem az időszerkezet is. A múlt és jelen közti ugrálás kiszámíthatatlan, néhol követhetetlen. Nem lehet tudni, hogy mi történt meg a valóságban is, míg Kaufman a forgatókönyvön dolgozott, és mi az, ami csak kitaláció.

Az Adaptáció dramaturgiája a film 2/3-áig sajátos, hogy aztán egy bántóan éles csavarral hollywoodira váltson, és felvonultasson mindent, amit az egyszerű közönség, akár egy gyorsétterem menüjét, bekajál. Annyira elüt egymástól a két cselekményfolyamat, hogy szinte szájbarágósan mutat rá a mondanivalóval felvértezett művészfilm és a felejthetőségre „hajazó” mainstream közti szakadékra. Ettől válik az Adaptáció egy végletekig ironikus antifilmmé, melyet nehéz feldolgozni. Mert ha kriminek nézzük, lapos, ha pedig drámának, hiteltelen. Így igazából cinikus szatíraként kell rá tekintenünk, akkor pedig észbontóan igaz hollywoodi látleletnek tűnik. S azt hiszem, ez utóbbi kategória a helytálló.

Színészi szempontból kész öröm lehetett benne játszani. Nicolas Cage Las Vegas, végállomás-féle magasságokban tündököl (Oscar-jelölés), míg Meryl Streep, az írónő szerepében talán szebb és fiatalosabb, mint valaha (ctrl+c, ctrl+v – szintén Oscar-jelölés). És ne feledkezzünk meg Chris Cooperről sem, aki ezért az alakításáért (az orchideavadász John Laroche) meg is kapta az Oscar-díjat. Ők hárman olyan félelmetesen jók, hogy még egy rossz forgatókönyv is kész remekként került volna ki gesztusaik mögül. De az Adaptáció szkriptje fantasztikusan eredeti, így a kettő (forgatókönyv és színészi játék) egymást múlja felül.

Aki belátja, hogy a hollywoodi filmek többsége érték tekintetében jó messzire elbujdoshatna, annak kötelező film az Adaptáció. Aki kételkedik abban, hogy Nicolas Cage jó színész, annak is muszáj látnia. Illetve azoknak is, akik kerültek már valaha írói válságba, s akik körül ugrált már a vészmadár, hogy sosem fognak kimászni az alkotói kátyúból.

Nos, nekem már volt szerencsém találkozni az utóbb vázolt kárörvendő döggel, így teljesen bele tudtam élni magam Charlie Kaufman helyzetébe. Annak a bomlott észnek a helyébe, akinél a zsenialitás eredendő adomány. Kár, hogy nem születtem legalább Donald Kaufman szintű elmének...

Szilvási Krisztián