Az első rész első jelenetétől érződik a magas fokú szakmai felkészültség mind a könyv atmoszféráját tökéletesen megragadó dialógusok, mind a technikai kivitelezés tekintetében. A filmbéli történések a képi megjelenítés legegyszerűbb eszközeit mesterien, mégis szinte észrevétlenül használva tökéletes azonosulásra adnak lehetőséget a nézőnek. Az első hat részt Lenny Abrahamson, a második hatot pedig Hettie Macdonald rendezte, ez azonban csak a stáblistából derül ki, mert a 12 epizód koherens egészet alkot.

A könyvhöz hasonlóan a sorozat is azonnali, osztatlan sikert aratott a szakma és a közönség köreiben egyaránt: jelenleg a férfi főszereplő, Paul Mescal nevére keresnek rá a legtöbbször a google-n, a talkshow-któl a divatmagazinokig róluk és a sorozatról beszélnek. De mit ad nekünk ez a széria, amely ilyen kiemelkedően magas érdeklődést és elismerést vált ki világszerte?

Témáját tekintve a legtriviálisabbnak tűnő szerelmi történet: Marianne és Connell egy ír kisváros gimnáziumában szeret egymásba, majd kapcsolatuk folytatódik az egyetemi évek alatt hol baráti, hol szerelmi viszonyként. A két főhős emberi és szerelmi közelsége folyamatosan pulzál a szakítások és újra egymásra találások során. Az alkotók ezt a motívumot viszik tovább a filmben, és tökéletes érzékkel építik a közelség köré a sorozatot. Ezt nemcsak a két főszereplő viszonyában láttatják, hanem az egyes szereplők egyedül eltöltött pillanatai közben is. Nincs mesterkélt vagy erőltetett jelenet, nem használnak felesleges „tölteléket” vagy zavaró effekteket. Mind a hang és zenei, mind a képi eszközök tekintetében finom, reális megoldások összhatása rezgi körül a cselekményt. Ebbe a keretbe épül Paul Mescal és Daisy Edgar-Jones játéka, amely végig fenntartja a figyelmet. Ez óriási teljesítmény a fiatal színészektől, különösen az elsőfilmes Mescaltól.

A két főszereplő közötti mélység és az ember saját belső univerzumával nagyfokú őszinteséggel átitatott, realista témájú sorozat olyan bensőséges, hogy az intim jelenetek teljesen természetesen épülnek be a film meghitt világába, nélkülözve minden öncélúságot.

A Normális embereket a műfajteremtőként is számontartott Twin Peaks-szel, vagy épp az ikonikus Jóbarátokkal egy kategóriába sorolták a nézők a tetszési index (IMDb: 8,6) alapján. Nem véletlenül: a tévésorozat annyira letisztult és annyira valós, hogy szinte nincs határ a képernyő két oldala között. Csak követni lehet a filmben megjelenő közelséget, ami a végtelenség erejével hat a nézőre.

NV