A Monstress széria első két részéről írtunk már korábban, így nem részletezzük azokat – most ennek a különleges világokat, népeket és politikai csatározásokat felvonultató fantasy eposznak az új, Rejtek alcímű fejezetére koncentrálunk. Farkasvérű Maika és társai (Kippa, az odaadó rókalány és Ren úrfi, a kettős-ügynök macska) nagy utat járnak be mind külső, mind belső értelemben. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy beszélhetünk klasszikus fejlődéstörténetről is, mert Maika továbbra is ugyanaz a szabad szájú és valójában kíméletlen, sőt kegyetlen vadóc, mint eddig; Kippa ugyanannyira cuki és szociálisan érzékeny hős, mint korábban; talán csak a valódi szándékait titkoló cica ébred rá arra, hogy a többiek esetleg mást látnak meg benne, mint képzeli, és ez visszahat rá.

A Maikában lakozó, állandóan éhes öregisten-démon ugyan már korábban felébredt hosszú szunnyadásából és ki-kimerészkedett a gazdatestből, ám most gyakorlatilag önálló lényiségként is testet ölt, a többiek nem kis ijedelmére – de mindvégig igyekszik azért Maikával a szoros összeköttetést fenntartani. Az emberek és az arkánok közti politikai és valódi csatározást több síkon követhetjük. Egyrészt a hatalmasok közt zajló hatalmi intrikák és bonyolult érdekszövetségek hálózataként, de ebbe jócskán belevegyülnek az egyéni célok is, mert Maika lappangó és fel-feltörő mágikus ereje, ami családi-vérvonalbeli örökségként és egyéni képességként is jelentős, összeadódva még inkább kívánatos zsákmánynak tűnik a játékban lévők számára.

Azon olvasók járnak legjobban, akik egyaránt érdekesnek és izgalmasnak találják a politikai játszmákat, a mágikus jelenségeket, a látványos és időnként meglepően brutális vérengzéseket, valamint a többféle módon megjelenített világépítést, mert a Monstress ezekben mind jeleskedik. Én például a politikai cselszövéseket legszívesebben átlapoztam volna, de a türelmes átböngészésnek megvan a hozadéka: végül is profin szinkronizál rá modern korunk kaotikus, változó érdekszövetségek mentén gyakran áthuzalozott politikai közéletére. Igaz, ez a hátulütője is, a mindennapok bosszantó hírei elől az ember éppenséggel szívesen merülne néhány órára egy pihentetőnek gondolt fantasy könyvbe. És ugyancsak nincs meglógás a menekültválság és a másság kérdései elől sem: egyrészt itt szó nincs sematikus, önfelmentő, vagy épp populista megközelítésről, minden figura és a kisebb-nagyobb közösségi szintek, egészen a népkarakterekig, életszerűen és a maguk pőreségükben domborodnak ki. Néha szinte már túl kegyetlennek is hat ez a lecsupaszítás és konfliktuskezelés, ebből a szempontból a sallang- és szépítésmentes kortársirodalomra hajaz a Monstress. Ez azok számára, akik a romantikusabb lekerekítést, a szeplőtlen hősiességet és a heroikusságot várják egy fantasytól, nyilván nem teszi feltétlenül vonzóvá. Számomra viszont, aki mindenekfelett drámaiságot, kockázatot, akár kényelmetlen szembesülést várok egy irodalmi / képregényes műtől zsánertől és formától függetlenül, felettébb ellenállhatatlan.

A sztori tehát ágas-bogas, ahogy haladunk a kötet záróakkordjai felé, egyre több szál szövődik a meglévőkhöz (valamint felbukkan egy új, az eddigieknél is rémületesebb fenyegetés), így az olvasó vagy elfogadja, hogy nehéz az egészet tablószerűen áttekinteni, vagy eleve úgy tekint rá, hogy mivel tán még az út felénél sem járunk, csak jobban összeáll a kép később. Hogy egy-két konkrétumot is említsünk: nagy szerepet kapnak a már korábbi kötetekben is felbukkanó, és igencsak veszedelmes erőket megidéző mágikus maszk darabjai, valamint egy bedöglött védelmi rendszer pótalkatrészei miatt is történik egy majdnem halálos kimenetelű kaland. Ez persze nem annyira különleges létállapot a Monstressben, a (kegyetlen) halál lehetősége állandó útitársnak számít, nem is feltétlenül félik a szereplők, így mindenki eldöntheti, hogy ez elvesz a drámai élből, vagy pedig inkább további mélységekkel gazdagítja az amúgy is sötét tónusokban örvénylő atmoszférát. A lezárás eleve odébb van még, a Monstress jelenleg is futó sorozat, egy további kötet már megjelent az eredeti kiadójánál, a Fumax pedig nyilván, ahogy a helyzet engedi, bevállalja a hazai kiadását annak is.

Marjorie Liu író és Sana Takeda rajzoló együttműködése példás, és bár a történet szövése is mesterien fajsúlyos, Takeda vizualitása nélkül – ami valahol a japán manga és a klasszikus nyugati fantasy festmények világa közé lőhető be – messze nem lenne ilyen lenyűgöző. A figurák fotórealisztikus aprólékossággal vannak kidolgozva, minden érzelmi helyzetben és szögből ön-azonosak, a mozgások és akciók egyszerre lendületesek, nyersek, mégis álomszerűen elemeltek. A környezet pedig nyomasztó és klausztrofób, mintha a háttér és maga az ég is mindenütt sűrű szövésű drapériába lenne vonva, de legalábbis köd üli meg, jelentősen beszűkítve ezzel a távlatokat. Érdemes egyébként meg-megállni és elmerülni a részletekben, és elolvasás után is újralapozgatni, a panelek ugyanis, főleg az épületeken belüli jelenetek, tele vannak érdekes apróságokkal és mellékesnek tűnő, ám valószerű történésekkel.

A nagyalakú, keménytáblás kötet a sorozat 13-18. számait tartalmazza 168 oldalon.

Beleolvasó és rendelés

Rácz Mihály
Forrás: langologitarok.blog.hu