2260

Fejleszt és gyógyít...

Beszélgetés a művészetoktatásban rejlő lehetőségekről

A művészet nevelésben betöltött szerepéről beszélgettünk Borbély Károly festőművésszel, a NYME AK Művészetpedagógiai Intézeti Tanszék vezetőjével, Csurák Erzsébettel, az Apáczai Karrier Iroda vezetőjével és Lakatos Gy. László Pro Urbe-díjas tervezőgrafikussal a Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Karán.

Mindhárman alkotnak és tanítanak is. Milyen tapasztalataik vannak a művészetoktatással kapcsolatban? És vajon mi lehet a művészet szerepe az új nemzedékek felnevelésében?

Lakatos Gy. László: A hozzám kerülő 14 év körüli gyerekeknél a rajz és a hozzátartozó esztétikai, művészettörténeti, kultúrtörténeti vonatkozásokkal kapcsolatban nagy hiányosságokkal találkoztam. Nem beszélve a manualitásról, amit szintén nagyon hiányoltam. Pedig ezek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy belső kifejezési formáink kialakulhassanak. Az önkifejezés pedig boldoggá teheti az embert. Például valaki szívesen együtt kamarazenél másokkal, mert mondjuk évekig járt hegedűórákra, és ráérzett az ízére. Legyen az ember számára örömforrás a művészet, a megélés egyik formája. Másrészt fontos, hogy majd a gyermekeire is tudjon ilyen szemmel figyelni, hogy meg tudja nekik mutatni ezt a világot. A művészet szerintem egy olyan közeg, melyben nevelődik, formálódik az ember.

Csurák Erzsébet: Én annyiban csatlakoznék Lakatos Gy. Lászlóhoz, hogy ugyan már az egyetemi hallgatói szinttel találkozom, de az említett hátrányt, a tudás hiányát én is tapasztalom. Sőt a felsőoktatásban ez halmozottan jelenik meg. Látszik például abból, hogy mit tartanak értékesnek. A hallgatók nagy része például egyáltalán nem jár kiállításokra. Nem is alakult ki az igény. Ebben a korban pedig már nehezebb beavatkozni, mint az általános iskolában. Ha gyermekkorban nem ültetik el a művészet iránti vágyat, ha nem tanítják a vizuális nyelv olvasását, akkor ezt felnőtt korban nagyon nehéz pótolni. Kitartóan el kell járni galériákba, kiállításokra, hogy az embernek kinyíljon a szeme.

Milyen eszközök állnak rendelkezésre, hogy ezeken a tendenciákon változtatni lehessen?

Borbély Károly: Itt az egyetemen sokszor találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a hallgatók gyomorgörccsel jönnek a rajzórákra, a vizuális-nevelés foglalkozásra. Előjönnek az általános iskolában összeszedett félelmek, és itt kezdjük el oldani őket.
Tulajdonképpen amikor rajzolunk, az egy másik hangszer. Azon dolgozunk, hogy a hallgatók megérezzék, hogy a festés egy isteni jó játék, nem pedig egy színes fotó készítése. Mindennek a gyökere ott van, hogy sajnos az iskolákban gyakran vizuális nevelés helyett rosszul értelmezett rajztanítás folyik.
Én a pályámat általános iskolai rajztanárként kezdtem. Ezért jól látom, hogy mi történik. Vannak az ún. készségtárgyak. A hallgatók tanulják didaktikából, hogy mi a különbség készség és képesség között. Ez alapján egyértelműen látszik, hogy az ének, a testnevelés, a technika és a vizuális nevelés nagyon is képességfejlesztő tárgyak. A készség pedig, vagyis amikor automatikusan, szinte már ösztönszerűen csinálunk valamit, csupán része mindezeknek, de nem a lényege. Ez azért érdekes, mert legtöbbször amiatt minősítik le és szorítják háttérbe az iskolák és vezetőik e területeket, mert úgy tudják, hogy csupán készségtárgyak. Tehát szerintük nem olyan fontos, mint a matek és az írás-olvasás.

Azért kezdtem ezzel, mert volt szerencsém annak idején elindítani egy általános iskolai rajztagozatot, amelybe már oviból kiválasztottuk a leendő osztály felét. A kísérleti tanterv heti nyolc rajzórát írt elő a gyerekeknek. Minden nap meséket festettünk, és olyan élményeket, amelyek őket érdekelték. És a harmadik hónap végén jártunk, amikor a tanítójuk felfigyelt arra, hogy az osztály rajztagozatos felének gyorsabban jár az esze, mint a többieknek, előbb megértik a problémát, előbb reagálnak, és megtalálják a megoldást. Pedig az osztály másik fele szintén válogatott gyerekekből állt, nyelvtagozatos volt.
Ugyanis amikor valaki alkot, bármilyen műfajról legyen is szó, bonyolult gondolkodási műveleteket végez. Nemcsak az absztrahálásra gondolok, a sorbarendezés, a lényegkiemelés is csiszolja a gyerekek valamennyi képességét, méghozzá játszva. Sőt, mivel eközben még jól is érzik magukat, a tanulás sokkal hatékonyabb.
A rajztagozatosok tehát három hónap alatt lekörözték a többieket, és ez a folyamat a félévi és év végi statisztikáknál már néhány tizedes eltérést mutatott. Egészen nyolcadikig.

Itt, az egyetemen a hallgatóknak azt tanítom, hogy a művészet fejleszt, de az utóbbi tizenegy évben már azt is tanítom, hogy ráadásul gyógyítja a lelket. Feszültséget old, és megmutatja, hogy igazából mik a problémái a gyereknek. Ezek olyan hatások, melyek a mai iskolának életfontosságúak, mert tele vannak pszichés problémákkal küzdő gyerekekkel. A WHO felmérése szerint az arányuk már 50%-nál is több. A legtöbb pedagógus nem tudja kezelni a helyzetet, mert nincsen rá felkészítve. Egyetlen hatékony eszköz van a kezünkben, amiről gyakran nem is tudnak a tanítók, és az a művészet. Ha a gyerek alkothat, lenyugszik, megnyílik, lehet vele kommunikálni. Elengedheti a feszültségeit. Nekünk az a hivatásunk, hogy ezt terjesszük.

Szabados Éva

2015.01.21