232

140 évvel ezelőtt született Kaffka Margit

Nagy Mária írása

kaffka-margit

Az irodalomtörténet mostohán bánt a magyar női írókkal, ma már szerencsére nagyobb figyelmet kapnak – közülük talán Kaffka Margit az, akit jolly jokerként bármikor elő lehet venni. 140 évvel ezelőtt, 1880. június 10-én látta meg a napvilágot egy meseszép erdélyi városban, Nagykárolyban. Apai részről dédnagybátyja Lauka Gusztáv, Petőfi egyik legjobb barátja és egy ideig népszerű, biedermeier hangulatú költő, a másik oldalról pedig nagynénje az akkoriban ünnepelt színésznő, Hegyesi Mari volt.

Gyerekkorát a családi melegség jellemezte, édesapja Szatmár megye főügyésze volt, aki hirtelen halt meg, egyes feltételezések szerint öngyilkos lett. A gyermekkori idill ezzel véget ért, a família felbomlott. A Kaffka nagyszülők nem bíztak Margit édesanyjában, nem tartották alkalmasnak a gyerekek nevelésére. Margit testvérét, Ibolyát elvitték magukkal Miskolcra, ők nevelték fel és adták férjhez. Ő édesanyjával maradt, így került a szatmári, Paulai Szent Vincéről elnevezett irgalmas nővérek rendházába. Itt szinte barátnői viszonyt alakított ki, a zárdabeli élet zártságát, kemény rendjét azonban nem tudta elfogadni. (A szigorú apácákkal kapcsolatos rossz emlékeit később a Hangyaboly című regényében is megörökítette.) Már a zárdában elkezdett költeményeket írni, melyeket csak „összeszorított szájú versekként” emlegetett. Ezek aztán Nagykárolyban jelentek meg, a gimnazisták diáklapjában.

A zárdából kikerülve édesanyja nem akarta taníttatni, varrodába szánták, de szemproblémája miatt előbb a Szatmármegyei Nőegylet Nőipariskolájába íratták, innen ment később a Nagykárolyi Polgári leányiskolába. 1898-ban tanítói diplomát szerzett, majd Miskolcra költözve egy polgári iskolában kezdett tanítani. Itt bent lakott a zárdában, de nem kedvelte a zárt légkört, a fővárosi nyíltabb életre vágyott. „Egyhangú csapások monoton ütemeire jár az elmém, mint a kis parasztlányoké itt körülöttem. Butulok” ‒ írta erről az időszakról. Ezután elvégezte a polgári tanítónőképzőt Budapesten, így végre megnyílt előtte a lehetőség, hogy kikerüljön az egyházi keretek közül.

Első verseskötete 1903-ban jelent meg Versek címmel, de már prózai műveket, novellákat is írt. 1905-ben férjhez ment Fröhlich Brúnó erdészhez. Egy évvel később megszületett a kis Lacika, akit a versekben Petikének nevezett – egyik legszebb költeménye például a Petike jár. 1907-ben férjét Miskolcról Budapestre helyezték, Kaffka Margit is talált magának állást az újpesti polgári leányiskolában. Izgalmas időszak volt ez, a Nyugat csapata is összeállt. Pesti évei alatt a Centrál kávéházat tartotta kedvenc törzshelyének, de saját lakása is valóságos irodalmi szalon volt, ahol a kor legnevesebb magyar művészei fordultak meg.

Házassága Fröhlich Brúnóval nem volt boldog. Az írónői hivatás nem volt összeegyeztethető a férje által elvárt hagyományos háziasszonyi szereppel, így végül 1910-ben kimondták a válást. A függetlenség hihetetlenül felborította az életét: munka, gyerek, írás, ingázás a Márvány utcából Újpestre, társasági összejövetelek a lakásán, fel-fellobbanó szerelmek, minimális alvás, teljes idegi és fizikai kimerültség. Férfiak oldalán vigasztalódott, nagy rajongója volt Ady Endrének. Bár ő csak lelki szerelemre vágyott, a testi szerelmet kizárólag a férfiak iránti szánalomból gyakorolta. A Nyugat szerkesztője, Osvát Ernő karjaiban vigasztalódott, ám amikor a férfi kidobta, bosszúból befeketítette őt a lap mecénásánál, Hatvany Lajosnál.

A kilátástalanság évei alatt született legfontosabb műve, a Színek és évek (1911) – az első modern magyar regény, ami elevenségével a mai napig lenyűgözi az olvasót. „Egy igazi írói tehetségnek szerencsés és boldog kiáradása” – írta róla Móricz Zsigmond. Ezt aztán újabb regények követték: a Mária évei (1913) egy önálló életet felépíteni akaró tanárnő kicsit melodramatikus sorsát írja meg, szerelem egy íróval, majd öngyilkosság. A Hangyaboly (1917) a zárdavilágot idézi fel, az Állomások (1917) pedig a szerző harmadik nagy témáját, a művészetet érinti. Kaffka Margit élete 1914-ben nyugvópontra jutott, megtalálta élete párját Bauer Ervinben, Balázs Béla öccsében. Kicsit félt ettől a szerelemtől, hiszen tíz évvel volt fiatalabb nála, és akkoriban az „idősebb nő, fiatalabb férfi” szinte tiltólistán volt. Végül felvállalták a szerelmet, de a boldogságot beárnyékolta a történelem, az első világháború. Férjének orvosként katonai szolgálatot kellett teljesítenie. Lacika a dévai internátusba került. 1918 novemberében aztán egy bútorozatlan naphegyi lakásban végre együtt lehetett a család.

1918-ban több kötete is megjelent: Az élet útján címmel verseinek, A révnél címmel pedig novelláinak gyűjteménye. Ebben az évben a Vörösmarty Akadémia is tagjai sorába fogadta. És ekkor, amikor már vége felé közeledett a világháború, kitört a spanyolnátha, kisfiának is haza kellett jönnie az internátusból. November 26-án Kaffka Margitot és Lacikát kórházba szállították. Volt férje, kisfiának édesapja helytelenítette ezt a lépést, mert túl sok fertőzött volt már ekkor a kórházban. Szerinte jobb lett volna őket otthon ápolni. Margit az első perctől kezdve a halálra készült, egész életében rettegett a betegségektől. Az utolsó előtti napon, a vizit után kiugrott az ágyból, amelyben addig mozogni is alig bírt, és elkezdett rohanni az ajtó felé, ami a férfiak kórtermébe nyílt, és elválasztotta tőle a fiát. Lefogták, és visszatuszkolták az ágyba, nem akarták, hogy lássa, Lacika milyen szörnyű állapotban van. Ebben a tudatban hunyt el 1918. december 1-jén, mindössze 38 éves volt ekkor. Egy nappal később Lacika is követte a halálba.

Kaffka Margit halálhíre a nagybeteg Ady Endrét annyira megviselte, hogy sógornője, Ady Lajosné visszaemlékezése szerint „három napra leírhatatlan állapotba” került. „Két koporsót eresztettek le itt előttünk a nyitott sírba. A nagyobbikban Kaffka Margit teteme van gondosan elhelyezve, a kicsiben kicsi fiáé. S én itt állok s nézem a dermesztő képet, az erőszakosan elpusztított meg az ugyanazon járvány által lefonnyasztott csíra hogy tűntek el az életünkből” – olvasta fel Móricz a Farkasréti temetőben.

A kritikus Schöpflin Aladár még tíz évvel később is így emlékezett: „Kaffka Margit temetése a Farkasréti temetőben, ólmos-esős, zord decemberi alkonyatkor, a háborús katasztrófa pánikjában és a spanyolbetegség szörnyűségének tetőpontján vergődő város hidegtől dideregve, tompa fájással gyötört szívünkben – még ma is iszonyat fog el, ha álmatlan éjjel rágondolok. Akkor éreztem először életemben a halál borzalmas valóságát. Az volt az érzésem, hogy most minden meghal.

Nagy Mária

Forrás: magyarnarancs.hu, esolap.hu, mediatar.rfmlib.hu

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

2020.06.10