269

Június 10. – Elsüllyed az SMS Szent István csatahajó (1918)

Ezen a napon történt ‒ Horváth Gábor írása

sms-szent-istvan-csatahajo

A magyarság sohasem tartozott a nagy tengerjáró népek közé, de azért akadnak izgalmas és érdekes lapok ebben a nem túl vaskos kötetben is. A XIX. században a világkereskedelem globálissá vált, minden ország igyekezett bekapcsolódni az áruk körforgásába. S bár Kossuth sokszor ismételt „Tengerre magyar!” szállóigéje voltaképpen hibásan rögzült a köztudatban (1846-os cikkében ugyanis „Tengerhez magyar!” áll), a mondanivaló egészen nyilvánvaló volt: Magyarországnak hadi- és kereskedelmi flottára van szüksége, és persze kikötővárosának, Fiumének a fejlesztésére.

A Kiegyezést követően ez meg is valósult, Fiume jelentős forgalmat bonyolító kikötőváros lett, a K.u.K. Kriegsmarine, vagyis a Császári és Királyi Haditengerészet pedig a világ 7-8. legnagyobb flottája volt a világháború kitörésekor. A korszak csúcsfegyverei azok a hatalmas, 150-180 méter hosszú úszó erődök voltak, amelyeket dreadnought-nak hívtak az első ilyen csatahajó után, s amelyek hatalmas tűzerejükkel eldöntötték a korszak nagy tengeri ütközeteit, mint például amilyen a jütlandi csata volt 1916-ban. Az Osztrák-Magyar Monarchia szintén nem akart lemaradni a fegyverkezési versenyben, nagyhatalmi presztízse megkövetelte, hogy maga is képes legyen a britekhez, németekhez és fő adriai ellenlábasához, Olaszországhoz hasonlóan dreadnought típusú csatahajókat építeni.

Az első hajó a lissai győztes csata parancsnoka után a Tegetthoff nevet kapta, így a négy egységből álló hajóosztály Tegetthoff-osztály néven ismert. A hajók Triesztben készültek, osztrák hajógyárban, egyet kivéve. Az utolsó hajót ugyanis Magyarország maga kívánta felépíteni saját kikötőjénél, saját hajógyárban, lehetőleg az utolsó szögig magyar eszközök és felszerelés felhasználásával, hogy ezáltal is fellendítse a hazai ipart. Erre teljes mértékben ugyan nem volt mód, de kétségtelen, hogy a 20000 tonna vízkiszorítású csatahajó, amely az SMS Szent István nevet kapta, a „legmagyarabb” hajó volt talán a történelemben (és egyben a valaha épült legnagyobb magyar hadihajó). Érdekesség az S.M.S. mozaikszó a hajó neve előtt, amelyet minden császári és királyi hadihajó megkapott: ez a német Seiner Majestät Schiff (Őfelsége hadihajója) rövidítése.

A hajóosztály megépítésére az osztrák Stabilimento Tecnico Triestino-t (ne felejtsük el, hogy Trieszt Ausztria kikötője volt, amely történelme nagy részében bizony a Német-Római Császársághoz, majd Ausztriához tartozott) és a fiumei magyar Danubius hajógyárat kérték fel 1908 őszén. A tervezés során az osztrák-magyar haditengerészet kikérte a német hajótervezők tapasztalatait, ám azokat csak kis részben volt képes átültetni az 1910-től megkezdődő építés során, részben technológiai, részben pénzügyi megfontolások miatt. Utólagos bölcsességgel a legnagyobb hiba az volt, hogy a hajó belső héjazata a torpedófaltól nem volt elég távol (1,7 m), így torpedótámadás esetén a robbanás mindkettőt beszakíthatta, holott a német figyelmeztetés szerint 2 méter távolság lett volna célszerű. Emellett a hajó súlypontja magasabbra került a kelleténél, mivel a beszerelt 4 darab 3 csövű lövegtornyok (ebben a világon elsők voltak az osztrák-magyar hajók!) nehezebbek voltak az eredetileg tervezettnél. Ez megnövelte a hajó kilengését vihar esetén.

A konstrukciós hibák ellenére az elkészült hajókra méltán lehetett büszke a haditengerészet. A négy hajót (SMS Tegetthoff, SMS Viribus Unitis, SMS Prinz Eugen és az SMS Szent István) 1912 és 1915 között állították szolgálatba, utolsóként a Szent Istvánt, 1915. november 17-én, amikor már javában zajlott a világháború. A csatahajó építési költsége 60,6 millió koronát tett ki, felszereléssel 21689 tonnát nyomott. Teljes hossza 152 méter, szélessége 28 méter volt. A hadihajóba 1844 tonna szenet lehetett bepakolni, amely aztán a turbinákat hajtotta, hogy elérhesse a 21 csomós (37 km/h) sebességet. A hajtómű teljesítménye 26400 lóerőre volt képes. Fő fegyverzetét a már említett 4 forgatható lövegtoronyba épített 12 darab Škoda ágyú adta (akkor a cseh gyár még nem személygépkocsikat gyártott), amely 450 kg tömegű lövedéket lőtt ki, akár 18 km-es távolságra. Mivel a világháború során az Adriai-tengeren nem a nagy csatahajók, hanem a kisebb, ámde gyors és veszteségként kevésbé fájó cirkálók és rombolók játszották a főszerepet (mint például az otrantói csatában), a történelem úgy alakult, hogy a Szent István első éles bevetése egyben az utolsó is lett.

1918. február 27-én Horthy Miklóst, az otrantói csata hősét ellentengernaggyá és egyben a császári-királyi flotta főparancsnokává nevezték ki, több idősebb és hosszabb szolgálati múlttal álló tengernagyot megelőzve. Ismerve tehetségét és agilitását, tőle várták, hogy a tespedtség miatt néha lázongó, de leginkább unatkozó tengerészeket gatyába rázza, és felébressze bennük a harci kedvüket. Az otrantói csata után lazuló blokád 1918-ra újból megszilárdult, feltörésére 1918. júniusában újabb, ezúttal nagyobb akciót tervezett. A nagyszabású műveletben a csatahajóknak is szerepet szánt, így az SMS Szent István 1918. június 9-én, 22:15-kor, követve társait kihajózott Pólából Heinrich von Seitz sorhajókapitány vezetésével. Horthy – aki a Viribus Unitis zászlóshajón tartózkodott – mindent elkövetett, hogy a támadás sikerrel járjon és a kockázatot a minimumra szorítsa le. Ám aznap a mindig ingadozó hadiszerencse az olaszokhoz pártolt. A felvonuló erők ugyanis nem maradtak észrevétlenek. Egy véletlenül arra járőröző olasz csoport megpillantotta a nagy füstképzés miatt távolról észrevehető konvojt a hajnali szürkületben. Luizi Rizzo egy torpedóvető motorcsónakokból (úgynevezett MAS-okból) álló különítmény vezetője volt, és aprócska csónakjaival nagy merészséget vállalva megközelítette a saját hajóihoz képest óriási osztrák-magyar csatahajókat.

sms-szent-istvan-csatahajo

A MAS-15-ös és MAS 21-es torpedócsónakok jól ráláttak a tőlük keletre utazósebességgel haladó Szent Istvánra, míg maguk a párás hajnalon alacsony sziluettjükkel gyakorlatilag láthatatlanok maradtak. A MAS-15-ös két torpedót indított el a dreadnought felé, mindkettő el is találta a hajótestet 5 méterrel a vízszint alatt a kazántér magasságában. A találatok olyan szerencsésen ültek, hogy a hajótesten belül lévő vízzáró rekeszt is megrongálta a robbanás. A hajóba víz zúdult, amely így a jobb oldalára dőlt. A legénység mindent megtett, hogy a további dőlést megakadályozza (a másik irányba fordították a lövegeket, vízzel árasztottak el néhány túloldali rekeszt), de nem lehetett megakadályozni a hajótest átfordulását (a fenti képen). A többi hajó eleinte megpróbálkozott a hajó vontatásával, de ez sem sikerült. Az osztrák-magyar haditengerészet tagjainak szerencsére tudniuk kellett úszni (sok haditengerészet ezt nem preferálta, mondván, úgy nem küzdenek annyira a hajóért), így a legénység zöme megmenekült. A hajótesttel 4 tiszt és 85 főnyi legénység merült hullámsírba, míg 32 tisztet és 945 legényt a többi hajó kihalászott a tengerből. A Szent István elsüllyedése után a hadműveletet, amelynek elemi feltétele volt a meglepetés, Horthy lefújta, és a K.u.K. Kriegsmarine utolsó kísérlete az otrantói antant blokád felszámolására meghiúsult.

Külön pikantériája a történetnek, hogy a filmtörténetben ez volt az első alkalom, hogy felvették egy hadihajó elsüllyedését, így szinte minden első világháborús dokumentumfilmben feltűnik a Szent István pusztulása, noha mi magyarok sokszor fel sem fogjuk, hogy tulajdonképpen a „mi” csatahajónk utolsó perceit látjuk. Ugyanis a szomszédos hajók egyikén a hadművelethez kamerát helyeztek el, amely rögzítette a tragédiát. A Szent István csatahajó katasztrófájában annyi pozitívum volt, hogy megmenekült attól a szégyentől, hogy az 1918-as összeomlást követően október végén át kelljen adni az ellenségnek, három testvérhajójához hasonlóan. A csatahajó a mai napig az Adriai-tengerben nyugszik, s az utóbbi időben sokszor keresik fel magyar búvárok megemlékezni az elhunytakról, akik megtették a kötelességüket a hazáért. 2008-ban kis emlékművet helyeztek el a roncsnál, melyet meg is koszorúztak bronzkoszorúval a víz alatt. A hajó egyben mementója a Magyar királyság XX. század eleji nagyságának, bemutatja, micsoda ipari teljesítményre volt képes az ország abban az időben, amikor egy dreadnought megépítésére nagyjából annyi országnak volt kapacitása, mint amennyi ma űrrakétát tud csinálni...

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Csonkaréti Károly: Császári és királyi hadihajók. Debrecen, cop. 2002; rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2020.06.10