A harci események csak a tengereken mutattak nagyobb aktivitást, majd 1940 áprilisában Hitler északi irányba tolta ki a Reich határát, mikor megkezdődött a Weserübung nevű hadművelet Dánia és Norvégia ellen. Ám Hitler és a német vezérkar ekkor már tulajdonképpen a Franciaország elleni hadjárat előkészületein dolgozott Fall Gelb, vagyis „Sárga eset” fedőnéven. (Megjegyzés: a németek színkódokkal jelölték a terveiket, akár Tarantino a Kutyaszorítóban című filmben a szereplőket: Fall Grün (Zöld eset) – Csehszlovákia; Fall Weiss (Fehér eset) – Lengyelország; a belga és holland ellenállás letörése után a franciák ellen készült a Fall Rot (Vörös eset), majd 1942-ben a Szovjetunió ellen a Fall Blau (Kék eset), hogy csak a nevesebbeket említsem.)

A Fall Gelb terve egyszerű volt, de zseniális, és el kell ismerni, Hitler képes volt elszakadni a hagyományos katonai doktrínáktól, mikor elfogadta Erich von Manstein javaslatát, amely a Sichelschnitt, azaz „Sarlóvágás” nevet kapta. A terv szerint a német „B” hadseregcsoport szemből megtámadja Hollandiát és Belgiumot, amivel elhiteti a francia és brit erőkkel, hogy ismét az 1914-es Schlieffen-terv szerint járnak el, s ezzel az ellenség legjobb erőit erre a területre vonzzák. Mikor ez megtörtént, a német „A” hadseregcsoport – benne 7 páncélos hadosztállyal – az Ardenneken keresztül előretör, és kettévágja a nyugati szövetségesek haderejét. A hatalmas páncélos ék ezután oldalait gyalogsággal biztosítva kitör a La Manche csatornához, végleg bekerítve a Belgium megsegítésére felvonult francia és brit hadseregcsoportot. Eközben a „C” hadseregcsoport a Maginot-vonalban álló francia erőket köti le.

A haditerv rendkívül újszerű, nagyon kockázatos, ugyanakkor briliáns volt. A május 10-én meginduló támadás még a vártnál is nagyobb sikereket hozott. Sedannál a német páncélosok lyukat ütöttek a francia védelembe, s hamarosan világossá vált, hogy gyorsan bevethető tartalék hiányában semmi sem állíthatja meg Heinz Guderian tábornok páncélosait a csatornáig. A németeknek a franciáknál nagyobb gondot okozott maga a gyors előrenyomulás. A páncélosok oszlopai nagyon megnyúltak (ha a német járműoszlopok eszközeit egymás után állították volna, a vége a Baltikumig ért volna!), a lőszer- és benzinutánpótlás nem volt képes követni a támadás ütemét, és a gyalogság is lemaradt, amely az ék mögött kellett volna, hogy biztosítsa a szárnyakat. Ez ahhoz vezetett, hogy a még mindig a régi hadviseléshez szokott egyes tábornokok – és maga Hitler is – túlságosan féltek attól, hogy egy esetleges francia ellentámadás problémákat okozhat. A francia ellenállás azonban már nagyon roskadozott, s maga Maurice Gamelin, a francia főparancsnok is teljesen összeomlott, le is kellett váltani.

Május 21-én a német előőrsök kijutottak a Le Manche-hoz Abbeville-nél, így az ettől északra összpontosuló belga, francia és brit csapatokat (Hollandia május 15-én kapitulált) elvágták a hátországuktól, s a németek keletről nekiszorították őket a tengernek. Az egyetlen esély a szövetségesek számára a sok százezer katona megmentésére a tengeri evakuáció maradt, köszönhetően annak, hogy a tengert kétségtelenül a britek uralták. Ehhez azonban olyan kikötők kellettek, amelyek elegendő kapacitással rendelkeznek ennyi ember behajózásához, s a flandriai partszakasz nem dúskált ilyenekben. Ráadásul a német páncélosok a La Manche elérése után észak felé kanyarodtak, és egymás után foglalták el ezeket a kikötőket. Május 22-én a németek ostrom alá vették Boulogne-t, majd Calais-t, északabbra Ostend-et, május 24-én pedig megközelítették Dunkerque-et is, amely az utolsó szövetséges kézen lévő nagyobb kikötő volt. Úgy tűnt, esély sem lesz kivonni a katonákat, ám a német támadás a város határában megállt.

Sokáig általános vélekedés volt, hogy Hitler azért rendelte el a német páncélosok megállítását, hogy kegyet gyakoroljon az általa egyébként kedvelt britek felé embereik megmentésével. Az tény, hogy Hitler Nagy-Britanniával szeretett volna békét kötni, s nem voltak területi követelései a brit birodalommal szemben (legfeljebb az egykori német gyarmatok). De nem ez volt a fő szempont. A német páncéloshadosztályok veszteségei jelentősek voltak, igaz, nem a harci cselekmények következtében. Az erőltetett előretörés, a rengeteg megtett mérföld benne volt a gépekben és emberekben, sok jármű hibásodott meg, s ezekre igencsak ráfért volna már a karbantartás, valamint a benzin- és lőszerszállítás is akadozott. Az áttörést végrehajtó csoport szárnyai továbbra is a levegőben lógtak, és május 21-én egy kisebb brit-francia ellenlökés helyi sikere óvatosságra intette a német főparancsnokságot. Mivel a német hírszerzés ekkor még nem kapott információt arról, hogy a britek kiürítenék a dunkerque-i zsákot, igazából teljesen érthető volt a német csapatok megállítása, hogy rendeződjenek az új csapás megkezdése előtt. Csak utólag olyan elhibázott ez a hadműveleti szünet, akkor úgy tűnt, megengedhetik maguknak. Tény, hogy amennyiben 25-én a németek folytatják az előretörést, és elfoglalják vagy legalábbis blokád alá vonják Dunkerque-et, a brit és francia csapatok zöme reménytelenül körül lett volna zárva, s a tenger felé sem menekülhettek volna el.

A brit vezérkar, miután világossá vált a katasztrófa nagysága, végül 20-án úgy döntött, „Dinamó” néven megkezdi egy esetleges mentőexpedíció megszervezését, amely május 26-án indult meg, ugyanazon napon, mikor Hitler engedélyezte a páncélosok támadásának folytatását. Eredetileg 30 ezer fő kimentésével számoltak, és eleinte 26-27-én nem is mentek valami jól a dolgok. Miközben a németek már a külvárosban jártak, mindössze 8000 embert sikerült behajózni. Ám azért voltak biztató jelek is. A várost védő két francia hadosztály kiválóan helytállt, s a németek a korábbiakkal ellentétben nem tudtak helyi légi fölényt kialakítani, mivel a brit repülőterek egyszerűen közelebb voltak, mint a német bombázók és vadászgépek bázisai. Így a behajózásra váró brit katonák hosszú oszlopai – amelyet elég jól mutatott be Christopher Nolan filmje – kevesebb veszteséget szenvedtek emberéletben, mint hinni merték. Ugyanakkor az evakuáció csak a brit és francia katonákra korlátozódott, arra már nem maradt kapacitás, hogy a nehézfegyverzetet is kivonják a katlanból, s azok mind a németek kezére kerültek. A Dinamó hadművelet keserédes siker volt Winston Churchill számára. Május 28-án 19 ezer, 29-én 47 ezer, 31-én pedig 68 ezer ember szállt hajóra Dunkerque és a környező kisebb települések kikötőiben, s a hadművelet utolsó napjáig, június 4-ig mindösszesen 337 ezer katonát (benne mintegy 110 ezer gallt) menekítettek ki a partról, mielőtt az a németek kezére került. (A címlapképen brit katonák várják az őket evakuáló hajókat.)

Persze Franciaország ettől még 3 héttel később megadta magát, és Nagy-Britannia egyedül maradt Hitlerrel szemben. A megmentett 220 ezer brit katona azonban később még jó szolgálatot tehetett hazájának.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: John Keegan: A második világháború. Bp.: Európa, 2008.; rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.