Ámde. A régi korok érzületei a mai kor érzületei is, ami régen fájt, az most is fáj, ami régen örömet okozott, az manapság sem hagyja hidegen az embert. A különbség abban van, ahogyan ezeket az érzéseket kifejezzük, megfogalmazzuk. És még itt sem az attitűdben, hanem elsősorban a felhasznált eszközökben, a kifejezés módjában, a szabadabb dallamvezetésben, a diszharmonikus dallamtöredékekben, amelyek végül hosszú bolyongás után harmonikus hangzattá állnak össze.

A magyar kortárs jazz egyik vezéralakja, Dresch Mihály jegyzi a Gondolatok a régiekről című albumot quartettjével, melynek tagsága az idők folyamán többször is változott. Pályafutása során nagy hatással volt munkásságára a népzene, különféle összetételű együtteseiben bár eltérő módon, de mindig a régi magyar zenére építkezve, annak dallamait, hangszereit felhasználva hozta létre alkotásait. Ebben a formációban, a 80-90-es években a jazz másik öntörvényű, kísérletező kedvű szaxofonosa, Grencsó István, valamint Benkő Róbert bőgős és Baló István dobos voltak a partnerei.

A lemez mintegy felhívójelszerűen, egy lépegető dallamtöredék-variációval indul, a cintányér beütéseivel felhívja figyelmünket, felkészítve a hallgatót az elkövetkezendőkre. A bekapcsolódó monoton basszustól kísérve lassan elkezdi összekötni, cizellálni az eddigi töredékeket. Az így kialakuló dallamív nem tűnik népzenei alapúnak, és helyenként talán diszharmonikusnak is hallhatjuk, viszont magában hordozza az ősi zenékre jellemző eksztatikusságot. Az alaposan feldíszített futamokat a másik szaxofon kakofóniába hajló effekteket összefűző hangzásai és a basszus szekció lágyabb, puhább hangjai ellenpontozzák. A bőgő ihletett és érzékeny dallamfűzéssel tolmácsolja a felkorbácsolt lélek fájdalmát. A felhangzó furulya már egy újabb szám, de akár az előző folytatása is lehetne, észrevétlenül vezet át egy harmonikusabb, játékosabb lelkiállapotba. Utána következik a tulajdonképpeni címadó tétel, mely lassú, melodikus, ám kissé komor hangulatával a régi idők embereit, elődeinket hivatott megidézni. A fafúvós hangszerek lágyabb, mélyebb hangzásukkal bölcsességet és letisztultságot sugároznak.

Az előadók ezen a ponton üzenetüket szöveges formában is meg kívánták erősíteni. Ehhez Kós Károly Régi Kalotaszeg című írásából választottak egy részletet, mely kellően szertartásos és letisztult, meditatív hangulatú, ugyanakkor némileg túlnagyítva ragad ki bizonyos elemeket a mai korra jellemző viselkedésmintákból, ezáltal vállaltan szubjektívvé téve látásmódját. Mindenesetre jó hallgatni Dresch Mihály visszafogott, kissé szögletesen tagolt szövegmondását. Újabb zenei témák következnek, hol elégikusan, hol délceg lendülettel előadva, melyben a szaxofonok vezérmotívumait remekül egészíti ki a bőgő és a dobok ritmust, helyenként játékosságot becsempésző játéka. A gyors tételben tényleg szilajjá válik a dallam, a hangulat az egymásra épülő és egymást erősítő sorok hatására az extázisig fokozódik. A lemez lezárásaként lassú, elégikus, mély fájdalmat, ugyanakkor megnyugvást is hordozó dallam jelenik meg előttünk, mely lassú motívumával, harmonikus modulációival megmutatja, hogy ebben a tempóban is lehet transzcendens állapotba hozni a hallgatókat.

Zárszóként talán annyit leszögezhetünk, hogy a zenében (sem) a kategóriák és a határok a fontosak, hanem a határtalan szabadság, amely összehozza és elegyíti mindazt, ami pozitív, energiát ad, és a lélek fájdalmát megmutatva, a zene eksztatikus hatását kihasználva feltölt életerővel.

Bárány Zsolt