1971 októberében az iráni sah, a Nagy Kürosz által alapított Perzsa Birodalom létrejöttének 2500. évfordulója alkalmából pompás ünnepségeket rendezett. Közvetlenül az ezt megelőző szeptemberben a Siráz-Perszepoliszi Művészeti Fesztivál ugyanezen a helyszínen zajlott. Bruno Maderna, a hágai Residentie Orchestra és a mezzoszoprán énekesnő, Cathy Berberian adták elő a fesztivál által megrendelt Austrahlung című művet. Amikor megérkeztünk Iránba, Maderna még nem fejezte be a kompozíciót – az én feladatom lett, hogy ügyeljek elkészültére. Akkoriban nem voltak számítógépek, így a kottamásolók készenlétben álltak.

Cathy mutatott be John Cage-nek és Merce Cunnighamnek, akik Merce tánctársulatával voltak jelen. Stockhausen is ott volt. Próbáltam felkelteni érdeklődését a Granada TV kortárs zeneszerzők életéről szóló sorozata iránt. Ismeretségi körömet ismét jelentősen bővítettem, majd a következő évben visszatértem (a képen egy iráni újság hasábjain). Ez alkalommal az Iráni Kulturális Minisztérium kért fel, hogy koordináljam Nemzeti Balett Társaságuk látogatását a londoni Sadler’s Wells Színházba. Nagyon jól sikerült, következésképp megbíztak a Perzsa Birodalom létrejöttének 2500. évfordulójára készülő, kormány által támogatott film zenéjének rendezésével. A forgatókönyvért Orson Welles felelt, ám szükségük volt egy zenei rendezőre is. Teheránban Farhad Mechkat, a Teheráni Szimfonikus Zenekar zenei igazgatója mutatott be Loris Tjeknavoriannak. Loris, habár zenei igazgatóként a Teheráni Operaházban dolgozott, bizonyos szűk körön kívül csaknem ismeretlen volt. Előadta nekem kiadatlan zongoradarabjait. Biztos voltam abban, hogy a Novellóban Basil Ramsey-nek is tetszenének. Így is volt – Loris Londonba jött. Zenéje a perszepoliszi fény- és hangbemutatón díjakat nyert, ezért tökéletes választás volt a készülő filmhez. A hangfelvétel elkészítéséhez felbéreltem a Londoni Filharmonikus Zenekart, azt a zenekart, amelyikben nem dolgozhattam oboistaként, mert nő voltam. „Mivel nem alkalmaztatok engem, én alkalmazlak titeket.” Felemelő érzés volt.

Cathy Berberian már előzőleg bemutatott Sylviano Busottinak és volt férjének, Luciano Berionak, aki azt mondta, hogy oboa d’amorén eljátszhatnám a Sequenza VII című művét. Bruno akart írni egy oboa d’amore concertót, valamint énekhangra (Cathy számára) és nekem egy színházi darabot is, hasonlót Stockhausen Harlekinjéhez. A Commedia dell’arte két karaktereként tekintett ránk. Ezek az elképzelések tökéletesek lettek volna ahhoz, hogy hangszerem, az annyira megérdemelt 20. századi rivaldafénybe kerüljön. Tragikus mód nem sokkal ez után Bruno beteg lett, és még mielőtt ezeket a terveket véghez vihette volna, 1973-ban meghalt.

Eléggé megrendülve úgy döntöttem, hogy egy ideig visszatérek az előadóművészethez. A zeneszerzők csak akkor folytatják az írást, ha előadom darabjaikat, ahogy azt – munkájukért cserében – előzőleg megígértem. Erre kellett koncentrálnom. Visszaköltöztem Hollandiába, szabadúszó lettem, és ott koncerteztem, ahol csak tudtam. Rengeteg lehetőségem volt, a darabok egy részét felvettem a rádió számára. Néhány év múlva Svájcba költöztem, ahol a családom másik része lakott a második világháború kitörése óta. Itt gyökeret eresztettem, négy csodálatos gyermekem született. Missziómat új bázisomról folytattam.

Sok zeneszerző írt nekem, régi barátaim pedig új művekkel álltak elő. Edwin Carr és Leonard Salzedo hat-hat darabot komponáltak! Mindketten új együttesemnek – amit Oboa Consort névvel illettem – szereztek zenét. Ez egy olyan oboakvartett, amely magában foglalja az egész hangszercsaládot a musett-től a basszusig. Csodálatos hangzása van! Azzal is tisztában voltam, hogy az igen ritka musette és basszus oboa számára is szükség volt zenedarabokra. Megismertem Derek Bellt, a Chieftains hárfását, basszusoboa specialistát és zeneszerzőt. Basszusoboista volt az Amoris Consortomban, és bemutatott zeneszerző barátainak. Egyikőjük, William Blezard szintén írt két darabot számomra – a lista tovább bővült.

Tudtam, hogy milyen sokat köszönhetek barátaimnak, akik idejüket és tehetségüket szentelték missziómnak. Ők is nagyon jól tudták, hogy műveiket senki sem fogja kiadni, mivel az oboa d’amoréra írt kompozíciók piaca olyan szűk, hogy az nem érdekli a nagy kiadókat. John McCabe Dance Prelude-je, melyet a Novello adott ki, kivételes módon klarinétra írt változatot is tartalmaz, hogy növeljék az eladást, és nem azért, mert én vagy a zeneszerző akartuk. John Rushby-Smith Simrock (most Boosey & Hawkes) által kiadott Monologue-ja oboa darabként jelent meg, az oboa d’amore változat csak egy lehetséges opcióként lett feltüntetve! A valóságban pont fordítva volt, de a kiadókat a profit mozgatta, amit mindannyian tudomásul vettünk. Az oboarepertoárban mindig is az oboa volt az első, s csak utána kullogott az angolkürt. Eldöntöttem, hogy ennek érdekében is tennem kell valamit, ezért megalapítottam a saját kiadómat, az Amoris Internationalt, azzal a céllal, hogy az oboe d’amoréra írt művek kiadására szakosodjak. A többi ritka oboafajta és az oboacsalád összes hangszere képviseltetve lesz itt, és repertoárom darabjait, amennyit csak tudok, rögzíteni fogom. Mindezt nem akartam magamnak megtartani – mindenkinek szántam, azzal a céllal, hogy az oboa d’amore az oboisták standard hangszerévé váljék.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Folytatása következik…

Írta: © Jennifer I. Paull

Fordította: Fodor Anett  

A cikksorozat korábbi részei:
- 1. rész
- 2. rész