A művésznő édesapja a Magyar Királyságban, Léván született 1906-ban. A második világháború kitörésekor a magyar családból származó, magyar nyelvű fiatalember Franciaországban élt. Később belépett a Royal Air Force kötelékébe, majd a háború után letelepedett Nagy-Britanniában. Jennifer 1944-ben Jennifer Schulczként látta meg a napvilágot Angliában.

Az oboa d’amore kifejezést az 1960-as évek elején láttam először, a Máté-passió (Bach) egyik kottalapjának tetején, első profi fellépésem során. Abban az időben, amikor a liverpooli Matthey School of Music tanulója voltam, az obligato szólamot oboára írták. Akkoriban annyira kevés oboa d’amore volt a Brit-szigeteken, hogy számuk még az egy tucatot sem érhette el. Később, a londoni Royal College of Music-ban folytatott tanulmányaim során sem tudott senki egy jó szót mondani erről a hangszerről. Professzorom, Terence McDonagh elrettentő dolgokat mesélt róla: hamis és haszontalan dolog. Azt remélte (mindhiába), hogy csillapítani tudja lelkesedésemet egy ennyire reménytelennek látszó ügyben.

Nagyon kevés zenekarnak volt saját oboa d’amoréja. Az oboa szekció egy tagját kötelezték arra, hogy évente úgy kétszer-háromszor játsszon rajta – amennyiben az nem tudott kibújni a feladat alól, holott mindent megtett annak érdekében. Ha egy zenekarnak nem volt saját hangszere, kölcsönöztek valahonnan egyet, a kézbesítés pedig postán keresztül történt. El lehet képzelni, hogy milyen „jól” mentek a dolgok, mivel a fogásrendszerek nem voltak feltétlenül kompatibilisek, a nádról és a szállítás miatti szükséges javításokról már nem is beszélve.

Senkinek nem volt oboa d’amore nádvágója – ez még ritkábbnak bizonyult, mint a Holdról hozott kő fél évtizeddel később. Így már az oboa d’amore szó puszta kiejtése is pánikot okozott. De nem bennem! Állandóan mardosott a kíváncsiság, míg egy szép napon, londoni zeneakadémiai tanulmányaim alatt, a Brompton Oratoryban meghallgattam a h-moll misét (ismét Bach!), egy igazi oboa d’amore előadásában először. Ez volt az! Életem megváltozott a mennyei obligato alatt.

Addigra már teljesen tisztában voltam azzal, hogy nincs széles zenekari repertoárja, és a kamarazenei választék is igen csekély a barokk zenén kívül. Azt a keveset, ami volt, átírták oboára, és sokkal inkább így játszották. Eldöntöttem, hogy saját repertoárra kell szert tennem – egyáltalán nem könnyű lépés, ami egy merőben másik történet.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Szereztem egy hangszert (Párizsban készítették nekem), és innentől jövőbeni utam drámaian módosult. Mialatt oboán és angolkürtön játszottam londoni zenekarokban (csak a BBC-ben és az ECO-ban, mivel a többi zenekar nem alkalmazott nőket a fúvós szekcióban – egy újabb történet!), olyan oboa d’amore specialistaként váltam ismertté, aki mindenki problémáját meg tudta oldani pánikhelyzetben. Az egész országot bejártam kedvenc hangszeremmel, és néhány év elmúltával rádöbbentem, a hivatásom nem az, hogy csak hébe-hóba játsszak rajta, mialatt az oboajáték és az angolkürtözés felemészti időm jelentős részét. Állandóan ezen akartam játszani, hiányos repertoárjának kibővítése missziómmá vált, célom pedig az előadás volt. Azon gondolkodtam, hogy az ördögbe tudnám ezt megvalósítani?

Egy idő után nyilvánvalóvá vált számomra. Fel kell hagynom a zenekari játékkal, és meg kell találnom a módját annak, hogy közvetlenül zeneszerzőkkel dolgozhassak. Az idő tájt nem volt zenei menedzserképzés, sem ahhoz hasonló, így minden egy igen alaposan átgondolt terv része lett. A zeneszerzőknek szükségük volt támogatásra. Nekem szükségem volt repertoárra. Talán származhat ebből kölcsönös haszon. Rendben van, de miből fogok megélni, töprengtem.

Folytatása következik…

Írta: © Jennifer I. Paull

Fordította: Fodor Anett