187

Csata a Vadonban (1864)

Ezen a napon történt ‒ Horváth Gábor írása

battle-of-wilderness

Az 1863. július 1. és 3. között lezajlott Gettysburgi csata hosszú távon kétségtelenül eldöntötte az amerikai polgárháborút, ugyanakkor akkoriban még nem lehetett ilyen világosan látni. Sokan érezték, hogy a hadműveleti kezdeményezés ezt követően véglegesen kikerült a déliek kezéből, de azért a konföderáció védekezési képességei még igen jelentősek voltak.

A háborút ugyan nem sikerült áttenniük az északiak területére, de Virginia birtoklása önmagában állandó fenyegetést jelentett Washingtonra. A győztes George Meade északi tábornok nem üldözte Lee seregét a siker után, s nem is mert újabb ütközetbe bocsátkozni a tehetséges déli fővezérrel. Lincoln elnök elégedetlen volt ezzel a viselkedéssel, s Meade ugyan maradhatott posztján a Potomac hadsereg élén, de ténylegesen fölé helyezték Ulysses S. Grantet, aki eddig a nyugati hadszíntéren harcolt, méghozzá nagy sikerrel.

Lee központi állása a Rappahannock és Rapidan folyók mentén nagyon ügyesen megválasztott pozíció volt. A hadvezér főparancsnoksága a Vadonnak (angolul Wilderness) nevezett területen feküdt, míg jobb oldalán biztosan tartotta a már több összecsapásnak helyet adó Fredericksburg városát. Fredericksburg valóságos tüske volt a dél felé esetlegesen meginduló északiak oldalában. Balra kissé távolabb a legendás Shenandoah völgy húzódott – egy igazi geológiai csoda, érdemes ránézni műholdfelvételeken ‒, amely akár egy kürtő a füstöt, úgy vezette el a déli portyákat Washington háta mögé. A Rappahannock folyó védelmet jelentett egy hirtelen meglepetés ellen keletről, szemből a Vadon pedig minden katona rémálma volt. Nevével ellentétben nem szűz erdőről volt szó Fredericksburgtól nyugatra, hanem egy korábban már feltört, művelésbe vont, majd elhagyott térségről, amelyet ennek megfelelően másodlagos erdő, bokrok és aljnövényzet kusza tömege borított. Nem először került itt harcra sor, a Vadonnál zajlott le egy évvel korábban, 1863. május elején a chancellorsville-i csata, amely Lee jelentős győzelmét hozta „Harcias” Joe Hooker északi serege felett, holott 60 ezer emberrel kellett feltartóztatnia 130 ezret. A terepet borító növényzet a Vadonban minden katonai manőverezést és összehangolt akciót lehetetlenné tett, s a küzdelem kisebb csoportok harcára esett szét, melyekben az ilyen küzdelemben sokkal jártasabb és a területet jobban ismerő déliek jelentős előnybe kerültek.

Grant tehát minden téren meglévő túlereje ellenére nem állt könnyű feladat előtt. Lee egyértelműen a legjobb hadvezér volt, akivel eddig szembekerült, ugyanakkor az új északi fővezér is bizonyított korábban. Shilohnál némi szerencsével ugyan, de nagy mezei ütközetben is aratott már győzelmet, s rendkívül rámenős parancsnokként képesnek bizonyult ellenfeleire kényszeríteni saját akaratát, erőfölényét pedig ki tudta aknázni. Márpedig erőfölénye az volt. A konföderáció 60-65 ezer főnyi erejével szemben ismét csaknem kétszeres túlsúly állt a rendelkezésére. 1864. május 4-én Grant megkezdte felvonulását az új hadjárathoz, amely az Overland nevet kapta. Május 5-én Grant erői átkeltek a Vadont északról ölelő Rapidan folyón, miközben Lee szintén az erdőségbe nyomult megakadályozni ellenfele térnyerését, nyugatról. A csata ezért eleinte találkozóharc jelleget öltött, s az erdőn átvezető keskeny utakon és néhány tisztáson bontakozott ki. Dél körül az Orange Turnpike-nak nevezett úton a szürkék Richard S. Ewell vezette II. hadteste botlott bele John Sedgwick VI. és Gouverneur K. Warren V. hadtesteibe a Saunders Fieldnek nevezet tisztásnál, ettől délkeletre pedig A. P. Hill III. hadteste találkozott az Orange Plank Road-on Grant főerőivel. Ewell hadteste kitartott, ellenben Hill kénytelen volt visszavonulni a túlerő elől, s csak hátrább sikerült megkapaszkodnia. A csata kaotikus körülmények között zajlott, az aljnövényzet lángolt, a füst az amúgy is korlátozott látási viszonyokat is tovább rontotta. Egyének küzdöttek egyének ellen, az alakulatok felbomlottak a sűrű növényzetben, a sebesültek pedig egészen reménytelen helyzetbe kerültek. Végül az éjszaka vetett véget egyelőre a küzdelemnek.

wilderness-majus-6Másnap, május 6-án hajnalban Grant az Orange Plank Road-on folytatta az előretörést, s a kékek tízezreinek nyomása alatt Hill hadteste gyakorlatilag szétesett. Lee seregének jobbszárnya összeomlani látszott, mikor az úton feltűnt a Tennessee-ből éppen megérkező I. konföderációs hadtest, Lee egyik legkitűnőbb alvezérének, James Longstreet tábornoknak a vezetésével. Longstreet azonnal ellentámadást indított, s egy az uniósok számára ismeretlen, befejezetlen vasúti pálya segítségével az északiak oldalába is csapatokat tudott küldeni. A váratlan támadás teljes sikert hozott. Most az unió erői hátráltak egyre gyorsabban a földút mentén. A konföderáció balszerencséjére azonban ekkor csaknem ugyanaz történt, mint egy évvel korábban Chancellorsville-nél, amikor saját csapatai okoztak halálos sebesülést Lee legtehetségesebb alvezérének, „Stonewall” Jacksonnak. Most Longstreet lett saját tűz áldozata, de ő legalább túlélte. A tábornokot a csata forgatagában egy saját lövész vállon lőtte, s hátra kellett szállítani, hogy aztán hónapokig ne térhessen vissza a csatatérre. A déliek heves támadása a parancsnokuk kiesésével megállt.

Lee közben igyekezett újjászervezni csapatait mindkét út mentén, s egyik dandárparancsnoka, John B. Gordon – később 1886 és 90 között Georgia kormányzója lett – észrevette, hogy Grant erőinek jobb oldala Saunders Fieldtől északra teljesen a levegőben lóg, ezért megkerülhető. Az öntevékeny Gordon saját csapatait így az ott álló északiak oldalába és hátába vezette, majd attakot vezetett délután 2 óra felé. A siker teljes volt, az északiak jobbszárnya összeomlott, s két északi tábornok is a déliek fogságába került. Grant csapatai elhagyták Saunders Fieldet, visszavonultak. Estére a konföderáció jelentős teret nyert.

Az éj folyamán Lee az elért állások megerősítésével, földművek kiépítésével igyekezett felkészülni a másnapi északi rohamokra, míg a kék közkatonák meg voltak győződve arról, hogy a vereséget követően ismét visszavonulnak a Rappahannock-Rapidan folyók túlpartjára, mint már annyiszor a háború folyamán. Grant azonban nem ez a típus volt. Önbizalma semmit sem csökkent a pillanatnyi sikertelenségtől. Ha a Vadonban vívott csata kudarc is volt – és kétségtelenül az volt ‒, csak átmenetinek tekintette, s folytatta offenzíváját. Május 7-én azonban nem rohamozta meg fejetlenül a déliek megerősített állásait a Vadonban, hanem úgy döntött, átteszi máshova a csata színterét. Délkelet felé vette útját, arra kényszerítve Lee-t, hogy kövesse őt, ráadásul kénytelen legyen kiüríteni Fredericksburgot. Leenek el kellett hagynia addigi előnyös állását, majd a május 8. és 21. között lezajló újabb eredménytelen összecsapások után Grant ismét megpróbálta megkerülni Lee jobb szárnyát, s ezzel még délebbre kényszerítette ellenfelét. A konföderáció ezt követően sohasem lesz képes visszaszerezni azt a területet, amelyet kénytelen átadni, és a háború egyre inkább fővárosa, Richmond közelébe tolódik át. A Vadonban vívott csata Grantnak 17500, míg Lee-nek 7750 emberébe került, de a délieknek már nehezebb volt 7750 tapasztalt katonát pótolni, mint az északiaknak 17500-at, ráadásul Lee taktikai sikerei nem tudták ellensúlyozni Grant stratégiai terveinek megvalósulását. A gyűrű szorult a „lázadók” torka körül.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: John Keegan: Az amerikai polgárháború. Bp.: Akadémiai, 2012.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2020.05.05