Az a teljes első minisorozatot tartalmazta, ahogy aztán a többi kötettel is így jártak el, másodikként a Mindy nevű (másod)főhős külön sorozatát beiktatva. Abból is kitűnhet, hogy Mindy (azaz Kis Dög) – a világ legcukibb, 12 éves pszichopata szuperhőse – a fő kedvencem, mert előbb említettem, mint a címszereplő Ha/Vert (polgári nevén Dave Lizewskit).

Dave átlagos középsulis srác, imádja a videojátékokat, de még inkább a képregényeket, igazi geek, aki a haverjával való turkálás közben bárkit fölényesen kiigazít például a képregényboltban, ha az valamiben mellétrafál a füle hallatára, és persze vágyódik a csajok után, de egyelőre nem tud kikecmeregni félelmeiből és félénkségéből. Épp ezért egy napon bátorságot merít valahonnan lelke mélyéből, de talán leginkább abból, hogy pont annyira hisz az emberi morálban és küszködik az igazságtalanságok ellen, mint Pókember, így beöltözik zöld búvárruhájába, és nekiáll rendet tenni az utcán. Az utcai szuperhősködés persze egészen más, mint a képregényekben, így rövid úton megtapasztalja a kemény ütlegek következményeit. De ennyire részletesen nem megyünk bele, főleg mivel mind a négy köteten túl vagyunk, és ha egyben szemléljük az egész sorozatot, akkor elég annyi, hogy Dave és rövid úton köréje sereglő csapata meglepő kalandokat és sikereket él át az éjszakai igazságosztás világában, ám éppilyen nagyságrendű tragédiákat és véres ütközeteket is. Dave sokszor keményen lesérül, többen meghalnak körötte, barátok is, a helyi maffia pedig egyre inkább valós ellenfélként tekint rá, miközben persze megvetik és lenézik. Ami hozzáállás, mint azt jól tudjuk, ritka nagy hiba.

Az első kötetben tehát az univerzumépítés és a fő karakterek felhelyezése megtörténik, drámákon és tragédiákon át gázolunk a végkifejletig, ami persze csak rövid szusszanás a következő körig. A második kötet Kis Dög, azaz Mindy közbeiktatott külön története, akinek meg kell otthon ígérnie az anyjának és rendőr nevelőapjának, hogy nem keveredik többé vérontásba, ellenben nekilát végre a rendes sulis tinilány életnek. Ez persze alig lehetséges, hiszen Mindyt az édesapja gyilkológéppé nevelte csöpp korától kezdve, természetesen a legmélyebb atyai szeretet nevében, így a kislánynak már rég nem a cukipofáskodás, a fiúzás vagy a babázás a terepe, hanem a nagyfiúkkal való leszámolás. Mindenesetre üzletet kötnek Ha/Verrel, hogy az tanítsa ki őt a normál hétköznapok életvitelére, cserébe ő pedig harcost farag belőle rövid úton. Aztán persze minden másként sül el.

Még nem említettem, hogy kortársaik közül kerül ki ősellenségük is, a Vörös Köd nevű srác, aki bár maffiasarj, semmivel sem rátermettebb szuperbűnözőnek, mint a többiek szuperhősnek. De meg is fordíthatjuk, mert Vörös Ködben van annyi pszichopata én, mint a többiekben szuperhős identitás. Ez persze ennyire sem fekete-fehér, de erről majd később. A harmadik kötet közben összeáll teljes legénységgel az Örök Igazság szuperhős társaság, Mindy még mindig börtönben van a tömegmészárlások miatt, de fel sem merül, hogy a hűvösön ne úgy menjenek a dolgok, ahogy azt ő elképzeli. A két szálon futó történet az egész sorozat tán legkeményebb és legkegyetlenebb jeleneteit vonultatja fel, de ez valószínűleg csak utólagos ráemlékezés, mindenesetre a kötet akciódús záróakkordja Ha/Ver és Vörös Köd között megrendítően erősre sikerült, és megkockáztatom, hogy a képregényes szuperhős-irodalom egyik legdrámaibb csúcspillanata.

A zárókötet felütésében a csapat Mindyt próbálja kiszabadítani, persze ez nem ilyen egyszerű, így visszatérnek a szokásos ügymenethez: csapat-építenek (még belső ellenfél is akad), egyensúlyoznak az éjjeli és nappali életvitel közt, és tervezgetik a nagy leszámolást a maffiával. Ami szervezet egyébként ebben az etapban kap egy igazán elvetemült és módfelett tapasztalt öreg rókát új keresztapaként, mégpedig Szicíliából. Ő elsősorban arra tesz fel mindent, hogy új hatalma alatt egyesítse az összes bűnözőklánt az országban. Előkerül Vörös Köd is, betagozódik az új helyzetbe (és aztán lép egy meglepőt), aztán tovább követjük Mindy sorsát is a kóterben, ahol egy börtönpszichológus próbálja megfejteni múltját (sic!), és persze hatást is szeretne gyakorolni rá – miközben frappáns képkockákban láthatjuk, hogy tényleg Mindy odabenn a főnök. Ezek tán a legmulatságosabb jelenetek, beleértve a lány családi vonatkozásainak bevillanásait. Ráadásul még egy újabb banda is színre lép, és tovább kuszálja a helyzetet.

Ha már itt tartunk, merthogy ennél többet úgysem akarunk a konkrét történetről elmondani, a Ha/Ver képregénysorozat fő erénye a rendkívül éles, mondhatni tűpontos társadalmi tabló felfestése a modern kori városi Amerikáról, és úgy egyáltalán az emberi mozgatórugók szövevényes kapcsolati hálójáról – mindezt persze a szatirikus látásmód görbe tükrén át láttatva. A Kick/Ass azon kevés művek egyike, ami simán eléri azt, hogy bár az egyik pillanatban vérgőzös hentelésű tragédiára tátjuk a szánkat, aztán lapozva már felröhögünk valami kisszerű bénázáson. Ezzel el is érkeztünk a szerzőhöz, Mark Millar ugyanis egyszerre tőrőlmetszett geek, másrészt tapasztalt író, aki egyszerre tud mozgatni több szálon cselekményt, jól ismeri a különböző korosztályok világát és szóhasználatát, érzékenyen szövi a baráti és rokoni szálakat, különös tekintettel persze az apa-fiú viszonyrendszerre, és csípős humora is folyékonyan dől minden szegletből. Millarról tán könnyebb lenne felsorolni, hová nem dolgozott a képregényvilágban, mindenesetre Dredd bírótól a Mocsárlényig és a Fantasztikus Négyesig van hová nyúlni, ha ez a négykötetes sorozat kevés lenne (azt viszont már csak zárójelben mondom, hogy az az írói énje engem például kevéssé hoz lázba, egyszerűen nem a klasszikus szuperhősműfaj az igazi erőssége).

John Romita Jr. rajzai pedig tökéletes társul szegődtek ehhez az egyedülálló kalandhoz, pedig az „ifjabb” titán rajzai korábban rendre feladták számomra a leckét, szinte képtelen voltam elmélyülni teszem azt egy Pókember történetben az ő bumfordi rajzai fölött hümmögve, mert ilyen drabális és tapló arcokat más csak nagy megerőltetések árán tud összehozni, neki viszont csont nélkül megy – a Ha/Verhez viszont ez a stílus egyértelmű telitalálat. Minden mafla nézés, lefittyenő száj, csodálkozó szem vagy béna, már-már Korcsmáros-féle Rejtőt idéző testtartás összhangban van a történettel és a karakterekkel. A panelek jó része valójában közeli, leginkább arcokról, karakterhangsúlyozó nézőpontokból, az akciók is rendre testközelben zajlanak nagy kavarodásban, és még a totálnak szánt nézőpontok is igen szűkre szabottak. Szívesen megnéznék még néhány vázlatot és eredeti képkockát is a munkafázisokból, mert nyilván hozzátett jócskán a végeredményhez Tom Palmer is, aki a tuskihúzáson kívül az árnyalatokat is megalkotta. A tömény, baljós, mindig sötét tónusú színezés is igen hatásos (Dean White és Michael Kelleher munkája), még a fények és csillanások is úgy hatnak, mintha mindenhol csak egy villanykörte világítana. Ja, és köszönet Sepsi Lászlónak a remek magyarításért!

A sorozat lezárása meglehet, hogy azokat nem feltétlenül elégíti ki, akik valamiféle Butch Cassidysre számítottak, de ahogy végül Millar elvarrja, cserébe az egész kikerekedett egy igazi felnövéstörténetté. A megalkuvást nem szívelők pedig kapnak a legvégén néhány kockányi elégtételt.

Beleolvasó és rendelés

Rácz Mihály
Forrás: langologitarok.blog.hu