A nőkre nagy nyomás nehezedik életük során, hol anyaként, hol feleségként, hol vállalkozóként kell helytállniuk. Csoda, hogy szeretik, ha kéznél van a segítség? A férfiak persze csak kérdőn, értetlenül néznek, és találgatnak, hogy mi minden lehet egy női táskában, amely nélkül egy tapodtad sem mozdulnak azok gazdái. Sorozatunkban ezeket az „apróságokat” tekintjük át. Kezdjük most a (papír) zsebkendővel.

Papír- vagy ruhazsebkendő? Kinek a pap, kinek a papné. Mindenesetre a zseb feltalálásáig (kb. 17. századig) legfeljebb kendőről beszélhetünk. Ilyen pedig már az ókorban is létezett, ami főleg az előkelők kelléke volt. Az ókori rómaiak övükbe tűrték az izzadság felitatására szolgáló sudariumot (Catullus, az első században élt római költő is megemlíti egy versében). Ezt aztán lelkesen lobogtatták a színházban, ha tetszett az előadás, az aedilis kendőjét lengetve adott jelt a cirkuszi játékok kezdetére. Étkezéskor a szájukat egy külön textildarabbal (orarium) tisztították meg, ez volt a szalvéta őse. De akkor hová törölték az orrukat? Vagy nem voltak náthásak? Dehogynem! Akkoriban is előfordult, hogy valaki náthás lett, de az ilyen ember jobb, ha otthon maradt, mert a nátha lenézett dolog, a butaság szinonimája volt. Van feljegyzés arról, hogy egy kisebb vászondarabba (muccinum) ürítették az orrváladékukat, de alapvetően ez luxusnak számított. Így jobb híján tógájuk sarkába, ruhájuk ujjába, szegélyébe törölköztek. Az akkor természetes szokás ma már gusztustalan, pedig még azután is évszázadokra így maradt!

Csipkés ruhazsebkendők

A kendő a középkorban több lett, mint luxuskiegészítő, státuszszimbólummá vált. Elterjedése a 15. századra tehető. Rotterdami Erasmus németalföldi humanista filozófus értekezésében megírta, hogy „illendő az orrlikak váladékát kendőbe felfogni; méghozzá kissé elfordított testtel, ha magasabb rangúak is vannak jelen”, de ne higgyük, hogy higiéniai okok miatt vált egyre népszerűbbé ez a kis textildarab. A 16. századi leltárakban, végrendeletekben már pontosan rögzítik darabszámát, tehát értéket képviselt. Vannak feljegyzések, hogy az olaszoktól indult a divatja, Medici Katalin által került Franciaországba, mások szerint a spanyol módit kezdték követni az európai előkelők. Mindkettő hihető, de az biztos, hogy amikor a Kínából, a Távol-Keletről hazaérkező utazók, kereskedők egzotikumként bemutatták, az európai előkelők egy csapásra meglátták benne a fényűzés lehetőségét. A vagyon és a rang szimbóluma lett, és mint ilyet a lehető legfinomabb textilből készítették, arany és ezüst hímzéssel, csipkével, gyöngyökkel tették még pazarabbá. Korabeli portrékon pózoltak vele. Vessünk egy pillantást Ghirlandaio (15. századi firenzei freskófestő) egyik ismert képére! Ugye nem nehéz megtalálni a hölgy kendőjét?

18. századi ruhazsebkendő belga csipkével és 19. századi ruhazsebkendő brüsszeli csipkével

A történészek azóta már kiderítették, hogy a legősibb időkben a kínai előkelők a fejre terítve használtak kendőt, hogy óvják magukat az erős napsugaraktól. A Csou-dinasztia idejéből (Kr. e. 1000 táján) származó számos szobor fején és kezében látható a kis négyszögletes, dekoratív ruhadarab.

A 16. században Erzsébet királynőről feljegyezték, hogy nagy rajongója volt a luxuskivitelű kendőknek. Ekkoriban alakult ki adományozásának és elfogadásának szokása is, amely a vonzalom, a tisztelet és hódolat jele lett. Az egymással flörtölő, ismerkedő pároknak talán könnyebb és izgalmasabb volt így megvallani egymásnak érzéseiket. A kendő szimbolikus jelentősége egy évszázaddal később Shakespeare drámájában fontos szerephez jutott Othello és Desdemona viharos viszonyában.

A féktelen fényűzésnek időnként próbáltak gátat szabni a hatóságok. A drezdai tanács például 1595-ben határozottan tiltotta a köznép számára a zsebkendőt, illetve hogy azt menyasszonyi ajándékul adja. A legtöbb helyen azonban inkább szabályozták a drága holmi használatát, és megszabták a ranglétra szerinti értékét. A költséges csecsebecsét divatos volt illatosítani is, ami egy fürdést mellőző korban kifejezetten jó módszer volt a szagok leküzdésére.

Nyomott mintás színes zsebkendő az 1950-es évekből és orrfújás színes kártyalapon

A franciák pleuvoir-nak nevezték (a pleur szó jelentése könnyezni, sírni, szemerkélni (eső), utal a használat céljára), az angolok hand coverchief-nek hívták (kéztakarót jelent), az olaszoknál fazoletto-ként terjedt el. A hölgyek szépítő szereiket rejthették el benne. A férfiak pedig a dohányzás, tubákolás, burnótozás megjelenésével vették hasznát, ami a zsebkendők újabb fénykorát hozta el. A tubáktól gyakran prüszkölőnek kézenfekvő volt előrántania egy kendőt, a barnás dohány amúgy is túl feltűnő és kimoshatatlan nyomot hagyott volna az ingujjon. Megjelent a zseb és a zsebkendő is, de az orrfújástól még mindig messze állunk. Bár a 17. században Comenius feljegyzi, hogy a verítéktörlő mellett van egy másik orrfújásra használt keszkenő, ez azonban még nem általános higiéniai eszköz, a nép még mindig az ing ujjába törölközik. Hogyan is tennék azt, hiszen drága dolog, ráadásul költeményeket, színpadi jeleneteket, életszabályokat és sokféle elképzelhető dolgot nyomtattak rá. A 17. században kész „zsebkendő-irodalom” alakult ki. A 18-19. század fordulóján már propagandaeszközként is bevetik: az amerikai Függetlenségi Nyilatkozattól kezdve 1812-ben Oroszország térképén át Napóleon gúnyképein keresztül sok mindent nyomtak rá színesben.

Méretben és formában sokféleség uralkodott, bár van példa ennek szabályozására is. A legenda szerint mivel Marie-Antoinette a négyszögletű kendőket részesítette előnyben, férje, XVI. Lajos király rendeletben szabályozta alakját és méretét, illetve azt, hogy mind a négy oldalának egyenlő hosszúnak kell lennie. Napóleon feleségének, Josephine császárnénak meg állítólag csúnya foga volt, ezért nyilvánosság előtt kis csipkekendőcskéje mögé vonult fedezékbe, amellyel újabb szokást hozott divatba. A 19. században a kétrészes öltöny megjelenésével a keszkenőből dísz lett, és a bal felső zsebbe költözött. A jól öltözött férfiak kelléktárának alapvető darabja. De nem csak a férfiaké! A 20. században, a gazdasági válság idején ez volt az egyetlen divat- és luxuscikk, amit megengedhettek maguknak az emberek, ezért a nők is ezzel színesítették ruházatukat. Az orrfújásra használt higiéniai kendő pedig a zsebekben vagy a ridikülökben lapult. És már nem csak textilből!

Díszzsebkendő

Papírból készült változatát valójában a 16. századi japánok már használták. Orrfújás után egyszerre a tűzbe dobták. Sajnos hosszú időbe telt, míg ez a találmány és ez a higiénikus szokás meghódította a vén Európát. A lökést az első világháború adta meg. Egy 1872-ben alapított amerikai cég, a Kimberly-Clark a világháború alatt a gázálarcok számára vattaszerű anyagból készített szűrőbetétjét fejlesztette tovább. 1924-ben dobtak piacra egy smink eltávolítására szolgáló arctisztító kendőt, a Kleenex-et. Egy nap a cég egyik hirdetéssel foglalkozó náthás alkalmazottja hirtelen orrfújásra használta. Micsoda ötlet! Felismerve ennek előnyeit, a 20-as évektől megjelent a piacon az eldobható, higiénikus papírzsebkendő, amely riválisa lett textilből készült társainak. A papírzsepi, pézsé olyannyira a mindennapok részévé vált, hogy a legnagyobb fogyasztónak számító Egyesült Államokban egy emberre évi 24 kilogramm jut.

Papírzsebkendő

Textil vagy papír? Helyzeteket menthet… Nem hiányozhat hát egyetlen női táskából sem!

SzaSzi
Címlapfotó: Kóbor Szonja

Források: mandarchiv.hu, gyartastrend.hu

A képek a flickr.com gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép; 6. kép; 7. kép; 8. kép.