205

Az eckmühli csata (1809)

Ezen a napon történt ‒ Horváth Gábor írása

eckmuhli-csata

1809-ben úgy tűnt egyesek számára, hogy Napóleon Európa fölötti hegemóniája mintha megroggyant volna, bár a térképre nézve ez nem látszott. A határ menti területekkel megnagyobbított Franciaország császára ő volt, ahogy Itália királya is. Az 1806-ban a Német-római Birodalom helyett létrehozott német államokat – Poroszország és Ausztria kihagyásával – tömörítő Rajnai Szövetség fővédnöke szintén Napóleon volt.

A tagállamok közül Vesztfália élén királyi címmel Napóleon öccse, Jérome állt. Másik öccse, Louis Hollandia királya lett, míg a legidősebb Bonaparte testvér, Joseph az ekkor a francia megszállás alatt álló Spanyolország uralkodójának mondhatta magát. Egyik húgából a császár toszkánai nagyhercegnőt csinált, másikból pármai hercegnőt, míg legfiatalabb lánytestvére, Caroline férjével, a francia tábornokkal, Joachim Murat-val Nápoly királyi trónját foglalhatta el. Az Európát családi birtokként kezelő imperátor elviekben szövetséges volt emellett Oroszországgal (bár kapcsolatuk már kezdett romlani), és már vereséget mért két kontinentális riválisára, Ausztriára (1805) és Poroszországra (1807). Utóbbiak ellen, a hátukban létrehozta az új lengyel államot (Varsói hercegség), szintén francia protektorátus alatt. Mégis kezdtek a dolgok elromlani.

A Nagy-Britannia ellen létrehozott kontinentális zárlat több kárt okozott, mint amennyi hasznot hajtott (Napóleon öccse, Louis is kijátszotta Hollandiában), ráadásul Oroszországot különösen súlyosan érintette, s ezt betetőzve Spanyolországban 1808-ban óriási felkelés bontakozott ki a gall megszállás ellen. Ennek során 1808 júliusában megtörtént az az elképesztő eset, hogy egy egész francia hadtest megadta magát Bailén mellett a spanyoloknak. A felkelés megsegítésére hamarosan brit csapatok szálltak partra Portugáliában, s novemberben maga Napóleon volt kénytelen megindulni, hogy rendet tegyen az Ibériai-félszigeten. Ez villámgyorsan sikerült is, több vereséget mért a spanyol hadseregre, elfoglalta Madridot, és januárra a briteket visszaszorította a tengerparthoz, de a spanyol nép felkelésének elfojtásához ez mégsem volt elég. Megnyerhette a csatákat, ellenőrizhette a nagyvárosokat, de a vidéken gerillaháború tombolt. Mikor januárban visszatért Párizsba, dührohamokkal támadta a szerinte felelős Talleyrand-t – saját egykori külügyminiszterét ‒, akit üvöltözése közben „selyemharisnyába öltözött szarnak” titulált. A halvérű zseni, Talleyrand csak annyit reagált, hogy ő ezzel személy szerint nem ért egyet, majd kifelé menet egy ismerősének megjegyezte: „Milyen kár, hogy egy ilyen nagy ember ennyire neveletlen”. Talleyrand mondjuk valóban szivárogtatott adatokat Napóleon ellenségeihez, mivel úgy vélte, Napóleon törekvése az Európa fölötti korlátlan uralomra tönkre fogja tenni Franciaországot.

Napóleon ekkor már híreket kapott arról is, hogy a britek nyomására Ausztria készülődik ellene, de egyelőre ezt nem akarta elhinni. Pedig igaz volt. Habár Károly főherceg, az osztrák fővezér (és egyben osztrák császár és magyar király öccse) tiltakozott, a Habsburg uralkodó, I. Ferenc elhatározta, hogy megtámadja a „korzikai szörnyeteget”. Ferenc császár úgy érezte, nem lehet kihasználatlanul hagyni azt a lehetőséget, hogy Napóleon veteránjainak zöme Spanyolországban van lekötve. Pedig a császári-királyi haderő még messze nem volt kész, s az elkezdett haderőreform épp csak elkezdte kifejteni hatását. A főparancsnoknak kinevezett Károly főherceg mindenesetre megtette, amit lehetett. Seregének kisebb részét öccse, János főherceg vezetésével márciusban Itália ellen összpontosította, míg maga a franciákkal szövetséges Bajorország inváziójával akarta nyitni a háborút.

Április 10-én hajnalban az osztrák elővédek átlépték a határt jelentő Inn folyót. (A Győri csatába torkolló itáliai hadműveletről már írtunk.) Az olasz mellett a bajor területek elleni hadjárat is jól indult. A nemzeti jelszavakat és a németek francia iga alóli felszabadítását is belengető császári-királyi sereg néhány nap alatt mélyen benyomult az ellenség területére, és München is elesett. Károly főherceg azt is észrevette, hogy a francia seregtestek közül Davout hadteste egyelőre elszigetelten áll Regensburg környékén, így támadását ellene irányította, hogy még Napóleon főerőinek megérkezte előtt leszámolhasson vele. Ez csaknem sikerült is, de Davout még éppen időben elrendelte a hátrálást délnyugat felé, és a bátortalan osztrák alvezérek túl óvatosan manővereztek vele szemben. Április 19-én Teugen-Hausennél egy rövid, ámde véres összecsapásban Davout visszaverte Károly főherceg támadását, majd másnap Abensbergnél sikeresen felvette a kapcsolatot a császár beérkező főerőivel, bár még nem menekült meg teljesen. Időközben azonban Regensburg osztrák kézre került, benne a létfontosságú Duna-híddal.

Utólag kiderült, hogy valószínűleg ez mentette meg az osztrák sereget a pár nappal későbbi katasztrófától. Ha Regensburg francia védői még 2 napig tartják a várost, az eckmühli csata után az osztrákok nem juthattak volna át ott a Dunán. Hogy sokan tényleg felszabadítóként tekintettek az osztrák (és benne magyar) alakulatokra, az nem befolyásolta a hadjárat menetét, de a németek lélegzetvisszafojtva várták a hadjárat történéseit. Április 20-án Napóleon megindította az ellentámadását. Ezen a napon Abensbergnél Károly csapatainak egy részére, másnap pedig Landshutnál Hiller tábornok önállóan működő hadtestére mért vereséget. Utóbbi elveszítette 30 ezer fős hadteste harmadát, és gyakorlatilag elvágták Károlytól. Még ugyanazon napon folytatódott a francia császár felvonulása a főherceg ellen is. Az április 22-i csata a mai Eggmühl városkájáról kapta a nevét. (Eggmühlt korábban Eckmühlnek írták, így a csata a szakirodalomban rendszerint ezen a néven szerepel.)

Károly főhercegnek a csata kezdetén papíron a következő erők álltak rendelkezésére északról dél felé: I. hadtest (Bellegarde tábornok vezetése alatt) – 23400 gyalogos, 2100 lovas és 62 löveg; II. hadtest (Kolowrat-Krakowsky) – 32500 gyalogos, 3280 lovas, 87 ágyú és tarack; III. hadtest (Hohenzollern-Hechingen) – 10000 gyalogos, 710 lovas, 69 löveg; IV. hadtest (von Rosenberg) – 16300 gyalogos, 2450 lovas, 70 löveg; tartalék – 9000 gyalogos, 4060 lovas, kb. 18 löveg. Ez mindösszesen 91200 gyalogost, 12600 lovast és 306 löveget jelentett.

Napóleon erői a következőképpen álltak fel: 3. hadtest (parancsnok: Davout marsall) – 18400 gyalogos, 2800 lovas, 30 löveg; 7. hadtest (Lefebvre) – 10190 gyalogos, 2609 lovas, 39 löveg; a 4. hadtest 4. hadosztálya (Boudet) – 5268 gyalogos, 12 ágyú és tarack; 2. hadtest (Oudinot) – 6944 gyalogos, 1315 lovas, 18 ágyú; 1. bajor hadosztály (Lajos bajor koronaherceg) – 6410 gyalogos, 730 lovas (löveg?); „Ideiglenes” hadtest (Lannes) – 16840 gyalogos, kb. 30 löveg; 4. hadtest (Masséna) – 30000 gyalogos, 4646 lovas, 66 löveg; 1. vértes hadosztály (Saint-Sulpice) – 3271 lovas, 12 löveg; 8. hadtest (Vandamme) – 9450 gyalogos, 2170 lovas, 22 löveg; Augsburg helyőrsége (Moulin) – 3118 gyalogos; „Német” hadosztály (Rouyer tábornok) – 5730 gyalogos. Napóleon keze alatt így 112350 gyalogos, 17541 lovas, több mint 229 ágyú és tarack állt.

Ez enyhe francia-bajor létszámbeli fölényt jelentett, de ami a két sereg közti igazi különbség volt, az az egyes önálló csoportok élén álló személyek képessége. Míg Davout, Oudinot, Masséna, Lannes neve meglehetősen ismert és elismert a napóleoni éra hadtörténete iránt kicsit is érdeklődők körében, ugyanez az osztrák haderő parancsnokairól nem mondható el. Különösen Davout és Masséna mutatta meg, hogy önállóan is kiváló hadvezérek, míg Károly főherceg alvezérei nem adták jelét nagyfokú önállóságnak, kétségtelen személyes bátorságuk ellenére. Regensburg elfoglalása után Károly ismét megpróbált Davout-val végezni április 22-én, erői északról és keletről támadták a Dunához szorított francia 3. hadtestet. Délről már nem volt idő elvágni Napólon közeledő csapataitól. A regensburgi híd birtokában az attól északra lévő I. osztrák hadtest is csatlakozhatott volna az akcióhoz, ám Bellegarde nem érkezett be időben a csatához, és kimaradt abból. Ezzel szemben a franciáknál Vandamme 8. hadteste felzárkózott Davout jobb szárnyán, és ő csak az első volt a hatalmas menetteljesítménnyel egymás után beérkező francia erőkből. Vandamme német és francia katonái elfoglalták Eggmühl városkáját is, amely fontos taktikai pont volt a harcmezőn.

A hadjárat folyamán végig jelentős különbség mutatkozott a két fél manőverezési sebességét illetően. A Regensburgtól délre-délkeletre zajló csatát nagyban befolyásolta a terep, amely dombos volt és erdős területekkel tagolt, s ezt Davout ügyesen használta ki a csata elején még túlerőben lévő osztrák támadás visszaveréséhez. Míg az osztrák centrum Davout-t támadta, délen változott a helyzet. Az osztrák bal szárnyat Rosenberg IV. hadteste alkotta, amely ellen a délről előretörő francia zöm merőlegesen fejlődött fel, bekerítéssel fenyegetve szárnyát. Az itt felsorakozó osztrákok (benne Ferdinánd-huszárok, akik a német és francia lovasokat többször visszaverték) heves ellenállásuk dacára a túlerőtől kénytelenek voltak hátrálni. Károly erőit az fenyegette, hogy az összeomló balszárny miatt egész hadrendjüket felgöngyölítik. Az egyetlen menekülési útvonal Regensburg felé kínálkozott, ahol szerencséjükre a híd a kezükön volt, s átjuthattak a Duna északi oldalára. A IV. hadtest minden erőfeszítése ellenére a vereséget nem lehetett megakadályozni, 22-én Károly kénytelen volt elrendelni csapatai visszahúzódását Regensburg felé.

eckmuhli-csata
Napóleon felvonulása az eckmühli csatához április 21-22-én

Az osztrák visszavonulás legalább aránylag jól sikerült, köszönhetően annak, hogy a hátvédként a többieket fedező tüzérek és lovasság állhatatosan lassította a franciák üldözését. Károly serege vereséget szenvedett, igaz, nem végzeteset. Veszteségei igen jelentősek voltak ennek ellenére. Mintegy 10700 embert veszített, amelyből 8000 fő esett a IV. hadtestre, amely seregtest elveszítette állományának 43%-át! Ezek között sok volt a fogságba esett katona. A franciák mintegy 3000 embert veszítettek. A hadjárat még nem dőlt el, de Károly kénytelen volt kiüríteni Bajorországot, és most már Bécs védelméről kellett volna gondoskodnia. Ám Napóleon gyorsabb volt, és májusban a Habsburgok fővárosa is a kezére került. Károly annyit tudott elérni, hogy hadseregét megmentette, és a Dunától északra a fővárossal szemben gyűjtötte össze erőit. A főherceg nem adta fel, és májusban sikerült is vereséget mérnie Napóleonra az asperni csatában, igaz a háborút végül a francia nyerte meg.

Az 1809-es hadjáratról a 2019-es ünnepi könyvhéten tartott győri konferenciáról itt lehet olvasni.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Gill, John H.: 1809 Thunder on the Danube. I. Barnsley, 2008

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2020.04.22