Macintyre olyan sztorit mesél el, amilyent a le Carré nagyságú szerzők kitalálni sem tudtak, és ezt nem valaki találta ki. Ezt az élet írta. A Kém és áruló az egyik legjobb tényirodalmi alkotás, amit valaha olvastam.

Macintyre Oleg Gorgyijevszkij történetét meséli el, aki 1974 és 1985 között, a KGB-t szolgálva, az MI6-nek, a brit titkosszolgálatnak kémkedett. A britek a KGB-ügynök körül 1973 végén kezdtek puhatolózni – jó okuk volt azt feltételezni, hogy beszervezhető. Gorgyijevszkij először 1966 januárjában érkezett Koppenhágába, hivatalosan mint konzuli ügyintéző, valójában mint KGB-tiszt, aki a fedésben lévő szovjet kémek hálózatát irányította Dániában. A dán nemzetbiztonsági szolgálat elég korán bepoloskázta a lakását, és figyelemmel követte a mozgását, amiről Oleg egyébként tudott – kiképezték arra, hogy olvasson a jelekből, tudta, hogy követik és lehallgatják. A dánok tehát tudták (és értesüléseiket megosztották a britekkel), hogy Oleg otthon klasszikus zenét hallgatott (abból a fajtából, amely a Szovjetunióban tilos volt), és Moszkva által szovjetellenesnek bélyegzett nyugati irodalmat olvasott. 1961-ben szemtanúja volt annak, ahogy Berlinben építeni kezdték a falat, és undorodott, amikor azt látta, hogy 1968-ban szovjet tankok tiporják el a prágai tavaszt. Éppen eléggé ismerte hazája valódi történelmét, és eleget látott a demokratikus szabadságjogokból is, hogy tisztában legyen azzal, a kommunista propaganda szörnyű hazugság. Érzéseinek hangot is adott, leginkább csak koppenhágai lakásának négy fala között – de tudta, hogy a dánok ezt hallják. Éppen ez volt a célja.

Második dániai szolgálata 1972-ben kezdődött, és Koppenhágába már úgy érkezett vissza, mint akinek küldetése van. Tudta, hogy tennie kell valamit. A britek 1973 végén megkörnyékezték, ő pedig szinte habozás nélkül és ingyen vállalta, hogy szovjet titkokat szállít a nyugati ország hírszerzőinek. Egyfajta feloldozás volt ez számára, később azt mondta: „Megkönnyebbülést és boldogságot éreztem, hogy már nem vagyok egy totalitárius rezsim érdekeiben tevékenykedő becstelen ember.” (108. oldal) 1978-ban ismét visszahívták a Szovjetunióba, és a válását követően tulajdonképpen le is fokozták. (A KGB berkeiben a válás a karrier végét jelentette.) 1982-ig a KGB moszkvai központjában dolgozott, a britekkel nem tartott semmilyen kapcsolatot, és azon volt, hogy elérje, ismét nyugatra küldjék. Erre 1982-ben került sor, amikor Londonban kapott munkát, a KGB egyesült királyságbeli PR-vonalának (politikai műveletek osztálya) vezetőhelyetteseként, hivatalosan a londoni szovjet nagykövetség egyik titkáraként. Folyamatosan azon dolgozott, hogy a ranglétrán egyre magasabbra jusson, és ezáltal a briteknek egyre értékesebb információkat szolgáltasson. 1985 elejére ő lett a londoni KGB rezidens beosztásának legelső várományosa, amikor Moszkvában valakik, meglehetősen váratlan helyről, fülest kaptak arról, hogy Gorgyijevszkij esetleg áruló lehet. Oleget konzultáció címén visszahívták a Szovjetunióba, az MI6 pedig készenlétbe helyezte moszkvai csapatát, hogy a még 1978-ban kidolgozott terv szerint kimenekítsék a kémjüket az oroszlán barlangjából, ha megkapják az akció elindításához szükséges  jelzést.

Ugyan a Kém és áruló tényirodalmi mű, Macintyre úgy meséli el Oleg Gorgyijevszkij történetét, hogy az embernek már az első oldaltól az az érzése: egy izgalmas kémregényt olvas. A bevezetőben 1985-ben járunk, amikor Oleget visszarendelik Moszkvába, ő pedig rájön, hogy jeleznie kell a briteknek: indítsák meg a kimenekítésére kidolgozott tervet. Innen a szerző visszatér a gyökerekhez, és végigkísér Oleg Gorgyijekszkij pályafutásán. A könyv utolsó harmada tulajdonképpen a Pimlico műveletről, Gorgyijevszkij kimenekítéséről szól. Ennyire körmönfont, veszélyes és összetett akcióról kémregényben még nem olvastam.

A könyv egyik legnagyobb erőssége az, ahogyan a szovjet rendszer igazi arcát belülről, egy, a kommunizmustól megundorodott ember szemével láttatja. Le Carré regényeiben (és néhány más kémregényben) már olvashattunk olyan magas rangú szovjet tisztekről, akik kiábrándultak a rendszerből, és átálltak a másik oldalra. Ennyire érzékletesen viszont még senki nem volt képes ábrázolni a két világ és ideológia közötti kontrasztot. Érdemes megfigyelni, hogyan ír arról, amikor Gorgyijevszkij és ifjú felesége először érkezett Koppenhágába 1966-ban („tündérmesébe érkeztek”, 40. oldal), amikor 1970-ben visszatértek Moszkvába („a Brezsnyev-korszak kommunizmusa valósággal kiszipolyozott minden színt és képzelőerőt a világból”, 53. oldal), és amikor 1972-ben újra Dániába utaztak („Mintha hazaértek volna.”, 62. oldal). Több oldalon át ecseteli a két világ közötti különbséget, ráadásul egy olyan ember vallomása alapján, aki a szovjet rendszerben született, hűséges KGB-tisztnek nevelték, de aztán megtapasztalta az igazi demokráciát, látta és ízlelte a liberális és felvilágosult nyugati életet, és megértette a két oldal közötti különbséget. Megdöbbentő vallomással ér fel.

Macintyre, noha a könyvben többnyire a tényekre fókuszál, megpróbálja azt is a felszínre hozni, hogy a fentieken kívül mi állhatott Oleg „árulásának” hátterében. Túl azon, hogy kulturális értelemben is többre vágyott, mint amit a szovjet rendszer megengedett (a komolyzene, az irodalom), tudat alatt valószínűleg a családi háttere is befolyásolta döntésében. Az apját az 1917-es forradalom formálta vasúti pályamunkásból vakon hívő kommunistává, akinek „a párt volt Isten”, aki aktívan részt vett Sztálin elvtárs 1936-38-as nagy tisztogatásában, és élete végéig a KGB-t szolgálta, noha idős korára feltehetően bűntudat gyötörte. Az anyja eszményi KGB-feleség volt, de eleget látott (a kommunisták elvették az apja vízimalmát, a fivérét a kelet-szibériai Gulágra küldték, számos barátjának veszett nyoma egyik napról a másikra), és titokban megvetette a rendszert. Oleg bálványozott fivére, Vaszilij (akit anyai nagyanyjuk titokban kereszteltetett meg, mert a kommunizmus idején a vallás tiltott dolog volt) szintén a KGB-t szolgálta, látszólag hűen, például tevékenyen részt vett a prágai tavasz leverésében, de 39 éves korában a halálba itta magát – lehet, hogy emésztette valami belülről, biztosat nem tudni. Tény, hogy a titkolózás, a kettős élet bizonyos értelemben mindenkire jellemző volt a Gorgyijevszkij családban. Oleg ezt látta, ezt tapasztalta, bizarr módon ez vonzotta magához. Ugyanakkor ez sodorta válságba is, hiszen onnantól, hogy úgy döntött, a briteknek kémkedik, és kettős életet él, minden fronton kettős életet élt, valakinek mindig hazudott, még a feleségének is, akinek nem mondhatta el, hogy elárulta a rendszert.

Oleg Gorgyijevszkij soha nem kért pénzt az átadott titkokért. A britek nem zsarolták. De akkor miért tette? A kémkedést szerepnek tekintette, ami célt adott a létezésének. A célja a szovjet rendszer aláásása volt a jó és a rossz közötti küzdelemben, amely reményei szerint idővel elhozza a demokráciát Oroszországba, és lehetővé teszi, hogy az oroszok „szabadon éljenek, azt olvassák, amit akarnak, és Bachot hallgassanak.” (91. oldal) A kérdés jogos: sikerült? A történészek egyetértenek abban, hogy Gorgyijevszkijnek nagy szerepe volt azoknak a folyamatoknak az előmozdításában, amelyeknek köszönhetően a Szovjetunió végül megroppant, majd széthullott. Ma valószínűleg az oroszok félelem nélkül hallgathatnak Bachot, de lehet, hogy még mindig nem olvashatnak mindent, amit szeretnének, és a demokráciára is várniuk kell.

Az epilógusban a szerző a szereplők utóéletéről mesél, és egyben az is kiderül, hogy Oleg Gorgyijevszkij kivételével mindenkit álnéven mutat be a könyvben. Oleg Gorgyijevszkij ma Angliában él, hamis néven, egy jellegtelen külvárosi utcában található fedett házban. Jóllehet a Szovjetunió közel 30 éve széthullott, és a KGB sem létezik már, azt ne feledjük el, hogy Oroszországot ma egy egykori KGB-tiszt vezeti, a KGB utódszervezete, az FSZB pedig napjainkban is levadássza az átállt kémeket, gondoljunk csak Alekszandr Litvinyenkóra vagy Szergej Szkripálra. 2018-ban (!) Matthew Campbell, a The Sunday Times tudósítója egy interjúban megkérdezte Andrej Lugovoj korábbi KGB-testőrt, hogy Oroszország áll-e Szergej Szkripal megmérgezése hátterében, mire Lugovoj azt mondta: „Ha meg kéne ölnünk bárkit, az Gorgyijevszkij lenne.”

A Kém és áruló a GABO Kiadó gondozásában jelent meg, pazar kivitelezésben. A keménykötésű könyv borítóvédőt kapott. A kötetet fekete-fehér és színes fotók, forrásjegyzék, jegyzetek, valamint név- és tárgymutató teszik egésszé. Elsőrangú munka kifogástalan csomagolásban.

Ben Macintyre brit író, történész, kritikus és a The Times rovatvezetője. 1985-ben diplomázott történelemből a cambridge-i St. John’s College-ban. 2020-ig tizenkét könyvet publikált (őszre várható a tizenharmadik), valamennyit történelem témában. Írt könyvet Elizabeth Nietzschéről (a filozófus Friedrich Nietzsche nővéréről), aki Paraguayban Új Németország néven kolóniát alapított; a brit haderő legfontosabb és legnagyobb harcértékű különleges alakulatának, az SAS-nek a történetéről; a második világháború kimenetelét meghatározó Mincemeat-műveletről (A Vagdalthús hadművelet, Alexandra, 2013); a normandiai partraszállást előkészítő kémekről (Dupla csavar, GABO, 2013); Eddie Chapmanről (Cikcakk ügynök, General Press, 2008); és Kim Philbyről, a kettős ügynökről (Kém a csapatban, GABO, 2015). Utóbbi négy munkája alapján a BBC dokumentum-sorozatot készített.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com