169

Deepa Anappara: Dzsinnvadászok

Könyvkritika

deepa-anappara-dzsinnvadaszok

Indiában naponta mintegy száznyolcvan gyermek tűnik el nyomtalanul, gyaníthatóan ember- és szervkereskedők áldozataként. A mélyszegénységben élők a legveszélyeztetettebbek. Velük nem foglalkozik senki, a hatóságok nem folytatnak nyomozást, a kétségbeesett szülők csak a csodában bízhatnak. Az Indiában született Deepa Anappara Dzsinnvadászok című regényével erre az óriási problémára hívja fel a figyelmet, egészen különleges nézőpontból vizsgálva a jelenséget: egy kilencéves fiú szemszögéből.

Dzsáj, a regény főszereplője egy képzeletbeli indiai gettóvárosban él a nővérével és a szüleivel. Amikor az osztálytársa, Bahadúr eltűnik, Dzsáj és barátai (Pári, az okos hindu kislány és Fáiz, egy fiú a kisebbségnek számító muszlim közösségből) elhatározzák, hogy detektívesdit játszva megkeresik. Dzsáj úgy véli, sokat tud a nyomozás mesterségéről, hiszen folyton a Rendőrjárat című reality-t nézi a tévében. Fáiz úgy hiszi, hogy Bahadúrt rossz dzsinnek rabolták el. Pári nem hisz a dzsinnekben, Dzsáj viszont valahol középúton van: énjének egy része inkább a mesés változatot fogadná el, hiszen a másik lehetőség túl kegyetlennek tűnik. Amikor még több gyereknek veszik nyoma a nyomornegyedben, a kisiskolások átlépik a bászti határát, és egyre veszélyesebb városrészekben kötnek ki.

A történetet Dzsáj egyes szám első személyben meséli el, kivéve azt a néhány rövid fejezetet, amelyek meg-megszakítják a kilencéves fiú elbeszélését, és az eltűnt gyerekek utolsó napját mutatják be, egyes szám harmadik személyben. Ezeknek a fejezeteknek a cselekménye rendre csak percekkel azelőtt ér véget, hogy a gyermek eltűnne, az olvasó tehát soha nem tudja meg, hogy pontosan mi történt.

A bászti (a bádogviskókból álló nyomornegyed) az olvasó előtt úgy jelenik meg, ahogy azt a kilencéves Dzsáj látja. Neki ez az otthona, ő nem látott soha életében mást, nincs viszonyítási alapja, így értelemszerűen bizonyos fokig kedves számára a hely. A nyomor viszont nyilvánvaló. Nincs víz- és szennyvízhálózat, az ivóvízért sorba kell állni, az egymás hegyén-hátán álló, tenyérnyi alapterületű viskókban népes családok laknak, a közelben óriási, folyton füstölgő szeméthegy található, ahol guberálók keresik a szerencséjüket. Ez keveredik mindazzal, amit mi, európaiak Indiában egzotikusnak és vonzónak találunk: a street food és minden ami vele jár. Az ízletes indiai ételek színe és illata valósággal megelevenedik a könyv lapjain, különleges egyveleget alkotva. A negyed határain túl a magasba nyúló hifi tornyok (felhőkarcoló lakóépületek) állnak, ahol a gyerekek szülei dolgoznak a mindennapi betevőért. A gyermekek viszont soha nem járnak az omladozó viskókon túl. Az itt élők szinte soha nem látják a napot, mert eltakarja előlük a szmog, amely csípi a szemüket.

A regény számos súlyos témát érint. A társadalmi, nemi, vallási és faji alapon történő megkülönböztetés olyan rétegei villannak fel a sorok között, amit a fejlett világban élő ember nemhogy a saját bőrén nem, de még a környezetében is ritkán tapasztal. Tudjuk, hogy van ilyen, hallottunk róla a hírekben, de az, ahogyan Deepa Anappara elénk tárja, a húsunkba vág. Az egészben az a leginkább szívfájdító, hogy egy gyermek szemével láttatja mindezeket, és egy adott ponton rájövünk: egy egész generáció nő fel úgy, hogy a felnőttektől ellesett, kölcsönzött, számukra egyébként üresen vagy idegenül hangzó fogalmak mentén közösítenek ki másokat. Terítékre kerül a napjainkban ismét fellángoló hindu-muszlim konfliktus, a mindent behálózó korrupció, a kizsákmányolás, a brutalitás és a nemi diszkrimináció. Abszurd módon azonban az, hogy egy kilencéves gyermek szemével láttatja mindezt, valamilyen értelemben tompítja is az élét ezeknek a súlyos problémáknak. Dzsáj ártatlan, gyermeteg, néha naiv gondolatmenetei gyakran csalnak mosolyt az olvasó arcára, pedig összességében nézve ez nem az a történet, amelyet mosolyogva emészt meg az ember. Ha nem egy kilencéves gyermek mesélné el, hanem mondjuk egy nyomozó szemszögéből látnánk, akár egy vérfagyasztó thriller is lehetne.

deepa-anappara

A szerző: Deepa Anappara (fotó: Liz Seabrook)

Deepa Anappara az India déli részén fekvő Kerala államban született, és szűkös anyagi körülmények között nőtt fel. Tizenegy évig dolgozott újságíróként Indiában, ezalatt több riportot is készített az oktatás témakörében. Ekkor találkozott olyan gyermekekkel, akik a legszegényebb környezetből jöttek, akik szeméthegyeken guberáltak vagy útkereszteződésekben koldultak, lemorzsolódtak az iskolából és a vallási kegyetlenkedések miatt el kellett menekülniük. Azt mondja, ezek a gyerekek mégsem áldozatként mutatkoztak előtte: pimaszok voltak, viccesek és türelmetlenek. Részben őket szerette volna megmutatni a világnak, a Dzsinnvadászok róluk is szól.

A könyv a szerző első regénye, angolul 2020 januárjában jelent meg, és húsz nyelvre fordították le. Magyarul nagyon gyorsan, a nemzetközi megjelenést követő egy hónapon belül jelent meg az Athenaeum Kiadó gondozásában. Valószínűleg az év egyik könyvszenzációja lesz, és szerintem a filmes adaptáció is csak idő kérdése.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com

2020.04.17