102

A testrészek vetélkedése

Tanmese járvány idejére

leonardo-da-vinci-vitruvius

Talán nem túlzás, ha azt írom, nagy időket élünk. Nem fog olyan, XXI. századról szóló történeti munka születni, ami ne említené majd a koronavírus-járványt, amelynek részesei vagyunk. Aki teheti, meghúzza magát otthon, és próbál tájékozódni. A neten és a médiában hírek, információk jobbról és balról, keletről és nyugatról, posztok és riposztok, nagyszerű kezdeményezések és nyerészkedők hada, összefogás és széthúzás; félelmek és egymás ellen feszülő indulatok sokasága. Ez utóbbiakról eszembe jutott egy régi olvasmányélményem, egy mese a testrészek vetélkedéséről.

A mese ősi műfaj, évszázadokkal ezelőtt élt, sokat próbált elődeink bölcsességét hordozza. Ilyen ez a tőlünk távol, Szumátrán született, de minket is megszólító rövid, elgondolkodtató történet:

Valamikor nagyon régen volt egyszer egy híres vita. A száj, a szem, a fül, az orr, a szív, a kéz, meg a láb veszekedtek, hogy melyikük a legfontosabb. Nem volt ennek a veszekedésnek se vége, se hossza.
A szem ezt mondta:
- Én vagyok a legfontosabb, mert én látok meg mindent legelőször.
- Nem – mondta a fül ‒, én vagyok a legfontosabb, mert én hallok meg mindent legelőször.
Mondta az orr:
- Tévedsz, barátom, én vagyok a legfontosabb, mert én szimatolok meg mindent legelőször.
Megfelelt neki a száj:
- Nem, én vagyok a legfontosabb, mert én eszek meg mindent.
Most már a kéz is beleszólt. Kijelentette:
- Ti mind tévedtek, kedveseim, én vagyok a legfontosabb. Hát én fogom meg a dolgokat, és juttatom el hozzátok.
- Szó se róla, barátom – erősködött a láb –, mert a legfontosabb én vagyok. Én járok, én megyek el mindenhová, ahová csak küldenek, én töröm magam az úton.
A szív nem nagyon zavartatta magát. Csak ült a mellkas mélyén és hallgatott. Figyelte, mit mondanak a többiek, kíváncsi volt, hova fognak kilyukadni, miben fognak megállapodni a végén. A hat másik csak veszekedett reggeltől estig, mindegyik magát tartotta a legfontosabbnak. Kilenc nap, kilenc éjjel vitatkoztak, és mindegyikük azt remélte, hogy a többiek mégiscsak engedni fognak. De makacs volt mind a hat, nem engedett egy sem.
A lármának, a veszekedésnek csak nem akart vége szakadni. Megunta ezt a szív és megszólalt:
- Halljátok-e szem, orr, fül, száj és kéz, mert a lábról később fogok beszélni, megmondom én nektek az igazságot. Szamárságokat beszéltek valamennyien. Én vagyok a legfontosabb, utánam a láb következik. Én vagyok a legfontosabb, mert én mozgatlak benneteket. Ha nem dobog a szív, nem működtök ti sem. De ha én megmozdulok, mozdul utánam a láb, aztán a kéz, aztán te is, száj. Te szem, csak nézni tudsz, másra nem való vagy, te orr, csak a szaglásra szolgálsz, és te, száj, csak az evésre. És ha én nem dolgozom, nem mozdulhat a láb, nem foghat meg semmit a kéz, és nem kapsz semmit sem enni, te száj. És ha én dolgozni kezdek, akkor mozdulhat a láb, akkor megfoghat valamit a kéz, akkor kapsz enni te, száj. Hát ezért vagyok én a legfontosabb. Én vagyok mindennek a kezdete, ti csak akkor dolgoztok, ha én dolgozom. Ha nem mozdulok, nem mozdultok ti sem; ha mozdulok, mozdultok ti is. Veszekedhettek, ameddig akartok, én vagyok közületek a legfontosabb, a legnemesebb, az első.

Nos: „Akinek van füle a hallásra, hallja meg!”

Berente Erika

Forrás: A tigrisember. Indonéz mesék. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1972.

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

2020.04.16