Tehát csöppet sem volt szent, hanem az elrettentés és megaláztatással tetézett kínhalál eszköze volt a nagy Római Birodalomban. De a módszert nem a rómaiak találták ki, ők csak átvették és tovább fejlesztették, mint megannyi más dolgot. Sőt, ezt inkább tökélyre fejlesztették, valóságos szertartása, rendje alakult ki az idők folyamán az eljárásnak Rómában. Aminek eredete az idők homályába vész, de a kegyetlenkedésben amúgy élen járó perzsák már biztosan alkalmazták. Hogy aztán a világhódító Nagy Sándor utódai, alvezérei, a hellenisztikus államok vezetői is elővegyék, ha kell. Ekkoriban találkozott igazán a Nyugat először a Kelettel, és viszont, tehát a sok hasznos dolog mellett, az ilyen kegyetlenségek is „begyűrűztek” a kultúra bölcsőjének tartott Mediterráneumba.

Aquila János festménye Veleméren (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

A köztársasági Rómában már kikristályosodott eljárás szerint a halálraítélt rabszolgát, vagy nem római polgárt (tudhatjuk a Bibliából, Szent Pál római polgár volt, ezért lefejezték, nem feszíthették keresztre) a kereszt vízszintes részét (patibulum) a vállaira kötözve végig vezették a városon, miközben a függőleges rész (stipes) már többnyire be volt ásva valahol a kapu előtt, jól látható helyen. Ideérvén a halálraítéltet lefektették a földre, és a köteleket inkább megtartva, kezeit 20 centis, nagyfejű szögekkel a kéztő csontjainál rászögezték a fára. Majd ezt négy katona rudakkal a magasba emelte és a stipesre helyezte. Ez utóbbinak a tetején a „nút” volt kifaragva, ami pontosan illett a kereszt vízszintes szárán lévő lyukba. A rómaiaknál fontos szerepe volt stuppedaneumnak nevezett lábtámasznak, ami lehetővé tette, hogy az elítélt napokig szenvedjen ég és föld között.

Cseh Tamás grafikája (Cseh Tamás jogutódai CC BY-NC-ND)

Mert ha nem tudta volna testét megtartani a lábaival, akkor a rekeszizom elfáradása miatt rövidesen megfullad. Ezt viszont nem akarták a kivégzők, így aztán sokszor meg kellett vesztegetni őket, hogy a lábszárak eltörésével gyorsítsák meg a folyamatot. Így jártak el a Krisztus mellé feszített latrok esetében is, de szokásban volt az is, hogy az eszméletüket vesztett, halottnak látszó áldozatokat – biztos, ami biztos – az 5. és a 6. borda között szíven szúrták lándzsával. Így tettek Jézus Krisztus esetében is, azért is, mert jött a szombat, amit mindenáron meg kellett tartani.

Útszéli kőkereszt (Damjanich János Múzeum CC BY-NC-ND)

A keresztre feszítés „Guiness-rekordja” minden bizonnyal a Spartacus-féle felkelés leverése után, Crassus által levezényelt tömegkivégzés volt, amikor 6000 keresztfa állt a Via Appián. De megteltek keresztekkel a keresztényüldöző császárok cirkuszi játékai is, a rajtuk haldokló emberek csak emelték az „ünnep” fényét. Aztán a kereszténység elterjedésével szent jel lett a kivégzőeszközből, melynek darabkáival a visszaemlékezések szerint valósággal megrohanták az ereklyeárusok a Szentföldön kikötő zarándokokat. A hagyomány szerint Krisztus keresztjét Szent Ilona, Nagy Konstantin császár anyja találta meg 326-ban az Olajfák hegyén. (Ez volt az első célzottan leletmentő akció, ezért is ő lett a régészek védőszentje.) A szent kereszt darabjaira aztán egy-egy bazilika épült Jeruzsálemben és Rómában, de a megváltás jele ott van ma már (még) a templomok tetején és az útkereszteződésekben, utak szélén is. No és láncon, több tízmillió ember nyakában.

Címlapkép: Grünewald híres festménye, Krisztus lába nem éri el a támaszt (Wikipédia)

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu