Elvégre miután az ember végigért AC munkásságán (Top 10-es listám is van), folyton éhséget érez egy újabb Christie-krimire, még ha hamiskás is. Logikusnak tűnt hát, hogy tegnapelőtt háromnegyed négykor kezdjem el tornáztatni a kis szürke agysejteket, hogy Poirot-val versenyre kelve megpróbáljam elkapni a gyilkost. A tojásfejű belga győzött, de az olvasással egy kicsit én is nyertem.

A történet szerint Hercule Poirot meglehetősen kellemetlen helyzettel kénytelen szembesülni, ugyanis több előkelő személy is azzal hívja/keresi fel, hogy levélben megvádolta gyilkossággal, és ezt kikérik maguknak. Mint kiderül négy meglehetősen együgyű hamisítványt postáztak Poirot nevében, s a négy megvádolt látszólag sehogy sem kapcsolódik sem az állítólagosan meggyilkolt személyhez, sem egymáshoz. Vagy legalábbis csak háromnegyed részben. Poirot így saját becsületének tisztázása érdekében – és persze kíváncsiságától vezérelve – nekilát felgöngyölíteni az ügyet, oldalán Catchpool nyomozóval.

Egyáltalán nem rossz. A levelekkel való játék szerintem kifejezetten ötletes volt, mint motívum a történethez. Poirot egész Poirot-s, persze azért még mindig inkább izzadtság- és nem bajuszviasz-szagú. AC belgájánál sosem fordult volna elő, hogy kételkedik abban, hogy a határidőre befejezi-e az ügyet. Összességében Hannah belelendült, már nincsenek túlzások, mint az első regényében. Kicsit még mindig ritkás az a bajusz az orr alatt, de talán csak a kötelesség mondatja ezt velem.

A krimi felépítése elég logikus, Catchpool írja le a történéseket, résszint saját szemszögéből, résszint Poirot elmesélése alapján, de azért kissé fura volt E/3-ban kezdeni a regényt, majd az 50. oldalon átállni E/1-re. Később e kettő váltakozik. Szerintem ez nem volt túl szerencsés. Nem volt zavaró, csak fura. Edward Catchpool figurája egyébként még mindig olyan, mint a szén-monoxid – se színe, se szaga, csak mérgező -, de azért nincs klímakatasztrófa. Míg Hastingsen jót szórakozott az ember, Catchpool szerepe teljesen elhanyagolható. Úgy érzem, a szerző fel is adta, hogy kezdjen vele valamit, így olyan ő, mint focimeccsen az UEFA ellenőr. Jegyzetel, jegyzetel szegény, de senki sem emlékszik rá másnap, és legfeljebb az édesanyját emlegetik.

Vajon átüt-e A háromnegyed rejtélyében a Christie-regényeket átjáró késő viktoriánus hangulat? Nem mondanám, pedig sok AC sablon megtalálható a regényben: vidéki kastély, apa-fiú szembenállás, anya-lánya konfliktus, örökösödési vita, alteregó használata, régi ki nem beszélt tragédia a múltból, kutya. Mégis a történet sokkal inkább a mában játszódik, és ez a karakterek viselkedéséből fakad. A magányos vénlány például, akinek a kutyája a mindene, nagyon XXI. századi. A családi belháborúkba sem nehéz beleképzelni a modern világunkat. És ez talán nem is baj. A regény ugyanis azzal fogott meg, hogy erkölcsi dilemmákat, és az ember önmarcangoló harcát mutatja be, egészen kiválóan. A nagy leleplezés a végén igen erős lélektani hatást gyakorolt rám. Hogy ki a gyilkos, az annyira nem lepett meg, de a miért, az igen. Hannah úgy látszik rájött, hogy csak akkor írhat jó Poirot-krimit, ha nem szolgalelkűen próbálja lemásolni a mestert, hanem másra helyezi a hangsúlyt. Arra ugyanis - láthatóan - nincs esélye, hogy olyan bonyolult és ötletes gyilkosságokat tervezzen meg, mint Christie. Erre amúgy sem sokan lehetnek képesek. Ellenben érzelmileg erős történeteket ki tud találni, és jól tud tálalni. Volt pillanat, amikor fogadni mertem volna, hogy valami progresszív XXI. századi marhaságra fut ki a történet - és akkor hosszú időre leszámolok ezzel a sorozattal is (mint a skandináv krimikkel, ahol a normalitás és egészséges karakter már nyomokban sincs jelen) -, de szerencsére túlaggódtam. Úgy látszik, hogy kezdek paranoiássá válni. Ám a végén ugyanis egy szörnyen szép történetet kapunk bosszúról és megbocsátásról, ami azért nem kevés.

Bizony az ember egyszerre a legnemesebb és legpocsékabb lény a Földön, és az emberi szív gonosz kis szerkentyű, melyen nehéz kiigazodni. Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin írta  A Gulag szigetcsoportban:
„… a jót a rossztól elválasztó határvonal nem azonos az államok, osztályok, pártok közti határral, hanem minden egyes ember szíve közepén halad át, minden emberi szív közepén. De még ott is fluktuál, eltolódik bennünk az évek során. Még a rossz által megszállva tartott szívben is marad egy támpontja a jónak, s még a legnemesebb szívben is van egy sarok, melyben tartósan gyökeret vert a rossz. Akkor kezdtem megérteni a vallásokat, a világ valamennyi vallását. Az emberben lévő rossz leküzdése a céljuk. Lehetetlen teljesen kiűzni a rosszat a világból, de kordában lehet tartani minden egyes emberben.” A kisördög ott les vissza minden egyes embertársunk szeméből, és a tükörből is, s elég egy félig öntudatlanul elkövetett ballépés, vagy egy kis jellembeli megbicsaklás, hogy utat engedjen valaki szívében a rossznak.

A kötet kapcsán a visszafejlődést nem a tartalomhoz, hanem a megjelenéshez kapcsolódik. A háromból tartalmilag, szellemileg ez a legjobb regény, azonban a magyar kiadások közül fizikailag ez a legrosszabb. Míg a két korábbi pszeudo-Christie regény kemény kötést kapott az Európa kiadótól, most a Helikon megelégedett a puha borítóval és a fűzéssel, ami jelentős hanyatlás, ráadásul az árat nem csökkentették. Az ilyen veszi el az ember kedvét a könyvvásárlástól. A borító – ezzel a húzással ellentétben – egyáltalán nem csúnya, az arany a kék háttérben jól mutat. Mind a korrektúrával, mind a fordítással meg vagyok elégedve. 

Előzményregények: A monogramos gyilkosságok és A zárt koporsó.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.