Nehéz volt megszokni mind a déli, mind az északi oldalon harcoló katonáknak, hogy velük szemben régi bajtársak, barátok sorakoznak fel. Az első összecsapásokat követően azonban hamarosan már tízezrek küzdöttek a  heves harcokban. A háború fő színtere az úgynevezett keleti hadszíntér volt, amely a két főváros, Washington és Richmond között húzódott az Appalache-hegységtől kelet felé egészen az Atlanti-óceánig, ám azért a nyugatinak nevezett részeken (a hegységtől nyugatra a Mississippi folyó völgyéig) is komoly csatározás zajlott. E hadszíntér jelentőségét az adta, hogy a tengeren és folyókon nagy fölényben lévő Unió megpróbálta ellenőrzése alá vonni a Mississippit, így kettévágva a Konföderációt; másfelől a Tennessee folyó völgye csábító lehetőséget nyújtott a Mély-Délbe való behatolásra. Az Unió ezért hadseregeket s egy flottillát is felállított a térségben, amelyek 1862. február 6-án Fort Henryt, majd február 16-án Fort Doneldsont is elfoglalták, megszerezve az ellenőrzést a Tennessee folyó alsó szakaszán. Az északi offenzíva következő célpontja Corinth városa volt, amely mintegy 25 km-re fekszik a Tennessee folyó bal partjától, és fontos vasúti csomópontnak számított, mivel itt találkozott az észak-déli irányú Ohio folyó-Mobile és a nyugat-kelet irányú Memphis-Charleston vonal. Korábban már írtunk a Fredericksburgi csatáról, amely szintén vasútvonalak birtoklásáért zajlott 1862 végén - a háborút végig meghatározta ugyanis, hogy a szárazföldi szállítás lehetősége kinek állt rendelkezésére.

Az Ulysses S. Grant uniós tábornok irányította Tennessee hadsereg mintegy 45 ezer, a hozzá csatlakozó Don Carlos Buell vezette Ohio hadsereg pedig mintegy 50 ezer főből állt, melyeket hajókon juttattak el a Corinthtól északkeletre fekvő kirakodási zónába, melyet Pittsburg Landing névre kereszteltek el. A hadviselést a háború nyugati hadszínterén megnehezítették a földrajzi tényezők. Először is a folyók a szabályozási korszak előtt hatalmas ártereket és hurkokat alkottak, amelyek nehézkessé tették a közlekedést, másfelől teljesen hiányoztak a pontos térképek. A seregek ellátását akadályozta a települések egymástól való nagy távolsága és az infrastruktúra fejletlensége. A térség jelentős részben még vadon volt. Elsőként Grant seregét pakolták ki április elején, s felettese kereken parancsba adta a közismerten rendkívül merész katonának, hogy Buell seregének megérkezése nélkül ne vállaljon ütközetet. Ám ez az ellenségen is múlt, s nem csak Grant volt harcra éhes.

A Corinth városánál összpontosuló konföderációs erő - amely a Mississippi hadsereg nevet kapta – parancsnoka, Albert Sidney Johnston szintén igyekezett megragadni a kezdeményezést, s az éppen csak partraszálló és kibontakozó „kékkabátos” északiak csábító célpontnak tűntek számára. Johnstonnak ugyan csupán 40 ezer ember állt rendelkezésére, s ellentétben Granttal, nem számíthatott gyors erősítésre, de észrevette, hogy a szétbontakozó északi hadosztályok az Owl-patak völgyében semmilyen óvintézkedést nem tettek, egyszerűen letáboroztak a sík terepen, s még árkokat sem ástak védelem gyanánt. A terep is kedvezett a meglepetésszerű támadásnak (ez látható a térképen - a szerk.), mivel a bokros, erdős részeken a „szürkekabátos” déliek rejtve közelíthették meg Grant hadosztályait, akiket pedig olyan jeles személyek irányítottak, mint a később legendássá vált William Tecumseh Sherman, valamint a Ben Hur későbbi írója, Lew Wallace. Sok északi még a sátrában aludt, mikor április 6-án reggel a déliek a környező cserjésből megrohamozták őket. A siker kezdetben igen jelentős volt, s még a jobbszárnyon keményen küzdő Sherman is hátrálni volt kénytelen, utóbbi két könnyebb sebet is kapott egyébként. Johnston akár egy rohammal megsemmisíthette volna Grant hadseregét, ám a terep, amely kedvezett a rajtaütésnek, most hátrányosnak bizonyult, mivel tartaléka eltévedt az áttekinthetetlen térségben, s nem is sikerült megtartani a hadrendet, amelyet előírtak. Tartalék hiányában elakadt a roham, s kaotikus harc alakult ki. 

A zűrzavarban Grant megjelenése sokat lendített az északiak helyzetén (pár nappal korábban leesett a lováról, és alig tudott járni), bár inkább lelkesítésnek volt jó, mert irányítani nem igazán lehetett a kisebb összecsapásokra széteső csatát. A délieket ebédidő után komoly pofon érte, mikor Johnston tábornok egy hadmozdulat megszervezése során halálos sebet kapott - átlőtték a combját -, és még ott elvérzett. A mindössze 13 km oldalhosszúságú négyzet alakú területen ekkor már 60 ezer ember gyilkolta egymást. Johnston helyettese P. G. T. Beauregard nem volt elég határozott, s alárendeltjeinek tanácsa ellenére nem volt hajlandó új általános támadásra délután, amely pedig a folyóba szoríthatta volna a még mindig hátráló északiakat. Utólag kiderült, igazuk volt, az éjszakával járó szünet csak az északiak helyzetének javulását hozhatta, mert kezdtek beérkezni Buell hadseregének alakulatai. 

Másnap Grant és Buell átvették a kezdeményezést, és túlerejüknek köszönhetően (ekkor mintegy 60 ezer északi állt szemben 40 ezer délivel) visszafoglalták az előző nap elfoglalt területet, de aztán újra patthelyzet alakult ki, mert a déliek hevesen ellenálltak minden négyzetméterért. A csatatér igazi mészárszékké vált, a folyamatos harcok miatt a sebesültek zömét nem is lehetett eljuttatni az elsősegélyhelyekre. A modernizálódó lőfegyverek ráadásul sokkal borzalmasabb sérüléseket okoztak, mint a korábban használt golyó alakú lövedékek. A csatában bevetett 100 ezer emberből 24 ezer elesett, megsebesült vagy fogságba esett (13 ezer az Unió 11 ezer a Konföderáció oldalán, melyekből 1700-1750 fő volt a halott mindkét részről). Végül Beauregard elhatározta a visszavonulást Corinth felé, de a szintén kifáradt uniónisták nem voltak képesek üldözni, s a város elfoglalása ekkor nem sikerült. A polgárháború első igazán nagy csatája (ahol a bevetett erők száma elérte a 100 ezret) ugyan az Unió győzelmét hozta, de ez messze nem volt átütő erejű. Grant és Buell csak április végén érkezett meg Corinth alá, melyet egy havi ostrom után vettek be, 1862. május 30-án. Grant a helyes tanulságot vonta le a véres csatából: ezt a háborút nem lehet gyorsan befejezni, csak véres felőrlő harcok sorával. Appomattox ekkor még nagyon messze volt. 

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: John Keegan: Az amerikai polgárháború. Bp.: Akadémiai K., 2012.

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.